Pethes Mária: Az égbolt kárpitján

ideje felfedezni a hajnal derengésében
ébredő hangok hullámverését, megfejteni
sirályok sikolyát, a túlpart ívének üzenetét,...
a szeretet szárazföldeket benépesítő erejét,
kiismerni az óceánok emlőseinek emlékében
őrzött térképeket, amin minden sziget szerepel,
amikről virágok sodródnak a nyílt vízre.

ideje megérezni a látóhatár mögül érkező
rozmaring otthonillatát, amit az esti égbe
emel a Tó és a belé hulló nap fényszöge,
ideje kiszámítani a felhőjelenségek
költészetének ritmusát, amik olyan
kikötőkről szólnak, ahol eddig azt hittük,
lehorgonyozni nincs lehetőség.

ideje felszítani a szavak dühét, mert
égbekiáltóan pimasz módon játszik
újat a régi és régit az új világ, ugyanis
eljön az idő, amikor a szabadság
nevében fölkeltek nem lelik nyugtukat,
nem tűrik tovább a sírkövet, amit
rájuk helyezett a tiszteletadás.

ideje válaszolni a könnyekre, a kiömlő
vérre, a hazugságokra, és felelni kell
a béke reményében elhunytak haláláért,
mert tetteik csak akkor nyernek értelmet,
amikor megtudjuk, mit adott nekik
rövid életük, és haláluk azt fogja jelenti,
amit arról megfogalmazunk.

ideje igaz beszédre kényszeríteni
a sírokban csörgő csontokat, hogy a szél
pallosa ne hadakozzon tovább névtelen
árnyakkal, és mielőtt délre vonul
az európai süvöltő, fuvolázza a halálból
zsibbadtan ébredő fogalmat: haza!
hangja szője át az égbolt kárpitját.