Farkas Árpád: Nagyapám sírjánál

                        József Attila emlékére

Szigetnyi félszeg, dohos világ.
Ahol a szelek is
                 lábujjhegyen
                               járnak,
s féllábbal már sírban
                            állnak
                                  a fák.

Érzelgős levelek az arcomba lesnek,
fonnyadtak, tikkadtak ‒
                könnyeket keresnek ‒
Ó, hogy belerúgnék!
Hallasz, nagyapám?

Hát nem volt elég
             mord köve e földnek,
alá kellett buknod
             üszkös csontnak-kőnek?
Kár volt szakadt körömmel
             kapaszkodni fényre,
hogy csak gondolj egyet ‒
             s vissza a gyökérre!
Föld, Föld - e szót
             mennyit ízlelgetted!
Na most aztán végre
             szádba is vehetted!
Virágok és férgek
             marakodnak rajtad,
s meg sem rezdülsz, hogy fent
             újbúzát aratnak…‒

*

Üss meg!
            lépj rám!
Ne hagyd, hogy gyalázzon e ribanc,
ki sosem tanulja már meg:
            mi az: - könyökkel a harc!

Hát mért kél e gyermeknek
            káromkodni kedve?

Felhorzsolt álmokkal
            hányszor feküdtem le?
Hányszor nyúltam el már
            rothadt szalmazsákon?
Hányszor éreztem
           az önzést e világon?

           Lásd, nehéz, nagyapám,
könnyezni is nekünk,
          kik téged (s könnyeid)
könyvekből ismerünk.

Összeraklak halkan
virágból és sárból,
egy marék homályból
meg egy fénysugárból.

Érzem, te is átgyúrsz
egy cikkanó ívvel -:
amint világra látsz
tiszta szemeimmel!