Szécsi Margit: Álom a Cigányvárosról

Örök vasárnap délelőtt,
jelenés a jelenben,
ragyog a selyem-sárga út,
hogy éjemmel pereljen,
a színes házak, a sötét
kabátokon a gombok
megkövülten tündöklenek
s örökkön bonganak a harangok.

Fönn: a város kék üstöke
repülőkkel cicázik,
lenn a kávéház tóduló
dohányfüsttel virágzik,
fényben és füstben csillagok
pusztulásán borongok,
de ez a város ünnepel,
s örökkön bonganak a harangok.

Brillantinos, busa hajak
mámort kínálnak, mámort,
mint a faragott antracit
sötétjük tűzhalált hord
s ígér a hitehagyottnak
boldog vértanú-rangot
e város főterén, ahol
örökkön bonganak a harangok.

Hányadíziglen köt a sors
álmodnom sose-voltat?
Milyen varázslat vonz ide
hogy szinte haldokoltat,
hogy ismerősek a szavak:
mély-édességű hangok,
hogy hajszolt életem fölött
örökkön bonganak a harangok!

A fácánkönnyed asszonyok
a főtéren kerengnek,
a barna szemvillogtatás
símogatás szivemnek.
Gyerekek emelnek felém
felejthetetlen arcot,
a teljes élet van velem
s örökkön bonganak a harangok.

Vannak keserű álmaim,
hurcolom őket büszkén,
s vannak sugárral-oldozók -
de mindben egy az eszmény.
Ó álom, te legfőbb igaz,
irgalmadnál kitartok,
hirdess tűzvészt vagy ünnepet - -
de bongjanak örökkön a harangok.