Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

„Csak a derű óráit számolom”,

mondta pár szó s egy vasrúd a falon,

a napóráé. Láttam én is a

latin szöveget, s lelkem bánata

irigyelte a vidám öreget,

aki oly bölcs betűket vésetett

a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem

rögtönzés volt-e csak, szellemesen

dacos sugallat az a gondolat?

Dac és sugallat bennem is akadt

egykor, de az árny mindig sulyosabb

maradt a fénynél… A felhők fölött

kellett volna elfogni az örök

tündöklést! a nap arany árvizét,

tengerét! az édes könnyelmüség

lepkeszárnycsókú pillanatait,

s főképp azt, melyben a mámor lakik,

az ifjú gyönyört, melynek kései

mása most annyi váddal van teli:

a szeszként libbenőt, a legvadabb,

a villámgyors tigris-szitakötőt,

a kékzománc tüzet, a zizzenőt,

ki kedvesével a kéj nyolcasát

gyűrűzve libben láng-deleken át

s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak

szittyói közt, szikrázó ég alatt

ma is szállok én… csak testben öreg…

(Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg

igazság)… Igen, azt a testtelen

úszást, lebegést kéne, istenem,

utólérni, a könnyűt, úgy, amint

a gyermekkor csinálta, most, megint:

a sellőkét a vízben, szúnyogét

fátyolködében, csak az örök ég

örök hajósa lenni, ahogyan

ma is visz a képzeletem-agyam,

valahányszor párologtat-emel

a kép, mint karmestert a pálca, mely

fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!

Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

illatok táncát, szélhalk őzikét,

s fent a kékben a habos gőzökét,

azt kellene most visszahozni, hogy

átjárjanak uj, forró áramok,

nem a grönlandi szörnyek, nem ezek

a jegesmedve s rozmár hidegek,

melyektől annyit szenved a szegény,

hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –

kinti rémüktől félve hallgatom

Mozartot, s tűnődöm a tavaszon

vagy akárcsak a mult nyáron (pedig

az is vén volt már, ötvenötödik!):

és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,

te, Mindenségé, édes üteme

a fájdalomnak, Varázsfuvola,

varázsjáték, te, tündér mámora

hitnek, reménynek: árnycsík a falon

a nagy fényben, s a szívben nyugalom

s üvegparázsként égő sugarak

az élő lomb tengerzöldje alatt,

s bölcseség, a vidám öregeké,

amilyen azé lehetett, azé

a napórásé, ki – „Non numero

horas nisi serenas!” – drága jó

intelmét adja, még most is, tanácsul:

„Csak derűs órát veszek tudomásul!”