Csoóri Sándor: I want to abandon... (El akarom hagyni in English)

El akarom hagyni,
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.

Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.

A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?

El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.

I want to abandon
what is not part of me,
what only stuck to me, like the dust of travel.
Soot of the train of time on my face,
grime of benign hands,
smile of the poor.
 
I want to abandon what is not part of me:
the silence that encrusted me,
the beatific babel that you lent me -
I step out from your heads
steeped in darkness,
as one does from a graveyard.
 
I waited in vain,
the body grew no wings,
nor the bed, this flood-dominating Noah's ark -
I want to abandon love as well,
am ready for all manner of betrayals.
 
Where celestial knives once were
abandoned feather-down is trembling.
How long must I, cold-mouthed, blow at that
to preserve, though short of breath,
heaven and pretence?
 
I want to abandon him, who is not I:
that man with a row of lamps for a spine,
who only knew how to shine,
to improvise pleasure and wounds,
yet came a cropper when arranging them.
 
It is the fall,
maddening mists,
the middle age of patience.
I unbuckle age from my waist:
let me finally be excommunicated.