Jékely Zoltán: Mindszent-hava

I. Falevelek tánca

Késő ősszel
rohamra indulnak a nők
érzékeim ellen:
nyilt vagy rejtett magakelletésük
meggabalyít!

Négy-öt itt jár folyton a nagy ház
körbefutó folyosóin,
s az ablak alatt, lent a saroknál
setteng az a gyászos.

Mi tört ki rajtuk?
A kései szögben eső,
lombpirosító napsugaraknak
volna szivükre ily nyugtalanító
furcsa hatása?

A hajdan-szépek, víg utitársaim
Cytheré vad szigetére:
emlékeikért lopakodnak,
bizsergeti vérük mindmaiglan
egykori bátor széptevésem.

Már a ruhájuk is archaikus!
Ezt még bírnám, de gügyögésük,
könnyes-keserű csókjuk
kedvem szegi.

Mily hasztalan negédességük!
Dermedtségem rendre belátják,
összeomolva távolodnak,
s már csak száraz-levél alakban
jönnek az ablakomra.

 
II. Másodvirágzás

A fiatal nők!
Ájtatosak vagy nyegle-paráznák,
divatos verekedések,
tetovált kamasz-öklök
ütlegelése nyomával,
adekvát lelki sebekkel
környékeznek vigaszt vagy mit keresőn.

Hallgatom őket, mint suta orvos:
nyelvük már alig értem,
dühbe gurítnak rút szavaik,
s ahogy fölösen vájkálnak sebeikben –

Ámde ők is gyorsan felfedezik
bennem a mást, a gyanus,
régi mivoltában keserű idegent,
s visszariadva szöknek előlem
félig-szelidült vadak ösztönével
torzonborz klánjuk sűrüjébe.

Ó, jaj! Tagjai ők ama műtoprongyosan is
majdnem-egyenruhás mindkét nembeli
hadnak, amely valahol leteper
s hitvány dalaival kivégez.

(Amikor már hús-vér alakban
egy sem lesz közelemben,
sokasodnak majd igazán csak,
és berajozzák pőre-paráznán
álmaimat…)