Juhász Ferenc: A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából (részlet)

Édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
édes fiát az anyja hívta,
messziről kiáltott,
a ház elé ment, onnan kiáltott,
nehéz kontyát lebontotta,
szőtt abból sűrű rengő fátyolt,
bokáig-érő drága leplet,
szőtt súlyosan-lobbanó palástot,
fekete-rojtos zászlót a szélnek
a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.
Ujjait csillag-kacsokba fonta,
arcát a hold habja bevonta
és úgy kiáltott édes fiának,
mint egykor édes gyermekének,
a ház elé ment és szólt a szélnek,
szólt az énekes madaraknak,
szólt a szerelmes vadludaknak,
odaszólt a didergő nádnak,
a holdban-lebzselő krumplivirágnak,
a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,
a kutat-árnyazó kis ecetfának,
odaszólt az ugráló halaknak,
a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:
hallgassatok madarak, ágak,
hallgassatok, mert fölkiáltok,
hallgassatok halak, virágok,
hallgassatok, mert szólni szeretnék,
hallgassatok föld mirigyei,
vibráló-uszonyok, égi-ernyők,
csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,
atomok mélyéből szívárgó zajongás,
érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak
hallgassatok, mert fölkiáltok,
fölkiáltok az én fiamnak!
Édes fiát az anyja hívta,
gyűrűzve szállt föl sikoltása,
szállt a mindenség-csigatekervényben,
oldala megvillant a fényben,
mint halak zsíros-pikkelyes háta,
utakon fém, só lázadása,
Édes fiát az anyja hívta:
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édesanyád!
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te édes-öblöd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hűs forrásod,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te emlék-emlőd,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te hervadt-sátrad,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én hívlak, a te félig-vak lámpád.
Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,
csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,
a combom, lábam-szára,
a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,
szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,
megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,
a villany is rossz, megüt az áram,
eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,
az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,
veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,
vizenyő-indáktól érik a lábam,
csomós, lila növényzet borítja combjaimat,
lábujjaimon csont-épületek nőttek,
kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,
csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,
minden ágam búcsúzni készűl, beteg,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
mert én csak révülök,
szikáran betölt a benti-látomás,
szikrázik a korhadt, deres szerveken,
mint kerítésen lógó fagyott ingeken
a tél-reggeli kakaskukorékolás,
én hívlak, a te édesanyád,
gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
a dolgoknak adj újra elrendelést,
a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,
a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,
mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,
áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,
akinek, fiam, te jól ismered,
tarkója, s állkapcsa között
két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,
csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok
és nem-földi dolgokat látok ezekkel.
Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,
igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,
fejét hirtelen fölkapta,
szimatolt tág orr-vedrekkel,
lüktető lebernyegekkel,
fülelt erezett fülekkel,
síró hangra egész-testtel,
mint vadász nyálkás léptére,
erdő-tűz kondor füstjére,
mikor a füst szövetében
sír az erdő, vinnyog kéken.
Egész fejjel fordúlt arra,
hogy a régi hangot hallja,
s érzett ekkor riadalmat:
meglátta farán a gyapjat,
osztott patáit meglátta,
gyopár-csülkeit csudálta,
s ahol liliom világít
szőr-erszényű bak-almáit.
Futott a tóhoz robogva,
szüggyel a lombot kotorva,
teste már habos csatakban,
fehér tajték földre csattan,
két-pár fekete patája,
virágot sebez halálra,
gyíkocska mállik alatta,
hűl toka-szakálla, farka.
Amikor a tóhoz érne,
ránéz holdfényes vizére:
vízben rezeg holdas bükkfa,
tóból szarvas néz rá vissza!
Most látja csak, karcsú teste
vastag szőrrel van befedve,
fedi szőr a térgyét, combját,
rojtos-ajkú vesszőtokját,
feje agancsot rügyedzett,
csont-ág csontot leveledzett,
arcát állig szőr borítja,
ferde-vágatú orrlikja.
Fának veti dús agancsát,
nyakát hurkás erek fonják,
toporzékol, magát töri,
szeretne már kiáltani,
de csak szarvasé a hangja,
amit vissza-hall az anyja,
hullatna fiúi könnyet,
nem-látni fúj vizi-szörnyet,
hogy a szuszogás-örvényen
megragyognak vizi-éjben
virág-uszonyú halacskák,
buggyant-szemű gyémántocskák.
Mikor a víz tolla csappan
szarvas áll a hold-habokban.