Mirtse Zsuzsa: Sötétek ma itt a vizek

Hallgat a túlsó part, álmatlan a csönd
az Apátság öreg falai között.
Égi malomban az időt felőrlik,
leégett megint a nádas, azt mondják.
Megnyugtató, hogy mindez évről évre
így van. Egyszer minden kiegyenlítődik.

A vízen nem jár senki, csak egy kis hal
ezüstös teste ring rajta csendesen.
Sötét és világos benne megbékül,
a végtelen a változóra fekszik,
valahogy így kellene megérkezni
egyszer, sírás és alkudozás nélkül.

Két öreg csónak halkan összekoccan,
tisztulna a vér, mint a zavaros bor,
az égben egymást keresi két tenyér.
Jó lenne tegeződni az élettel,
asztalhoz ültetni, vendégül látni,
van szőlő és dió, még friss a kenyér.

A parti nyárfák hámló törzse alatt 
konok körökben hízik a faidő,
csak az tudja meg, hány évet őriznek
magukban, aki majd kivágja őket.
Nem érdekes, hogy miért és mit hiszek.
Őszidő. Sötétek itt ma a vizek.