Balázs József: Koportos

– Balog – intett neki a brigádvezető –, jöjjön ide.
Balog Mihály a fortyogó kátrányt figyeli, azon gondolkodik, hogy tegyen–e még a tűzre. Egy lépést tesz oldalra, onnan nézi a hordó alját, a felcsapó lángot. Gumicsizmát hord, a térdénél elhasadt a nadrágja, s a térdkalácsa úgy kandikál ki a nadrágból, mint egy sovány ököl. Maga Balog Mihály is sovány ember. Még falubelijei is – akikkel együtt dolgozik – csak Sovány Balognak hívják. Nem szereti, ha így nevezik, szívesebben hallja, ha csak Mihálynak szólítják. A brigádvezető meg csak úgy hívja, hogy Balog.
Megfordul, és csak most veszi észre, hogy beszélni akarnak vele.
– Balog – szólt újra a brigádvezető –, jöjjön ide.
Intett a fejével is, de kerülte a tekintetét: Maga elé nézett, és úgy várta Balog Mihályt. A hordóban egyenletesen fortyogott tovább a kátrány, de egy nagyobb hasáb fát még tett a tűzre. Gyorsan rágyújtott. Az oldalra való biccentése és a gyors rágyújtás egyben azt is jelezte, hogy „rögtön megyek”. A cigarettát két ujja közé fogta, égő végével a tenyere felé, elrejtve tartotta.
– Jöjjön félre – mondja a brigádvezető –, beszélnem kell magával.
– A felesége – s itt hosszabb szünetet tartott – nem volt beteg, amikor eljött otthonról?
A brigádvezető mondata közben Balog Mihály víztől csillogó gumicsizmáját nézte, aztán a kanyarodó út felé fordult.
– Nincs tán itt az asszony? – néz fel Balog, s utána a könyökét a derekához szorítja, és megigazítja a nadrágját.
– Nincs, itt nincs – válaszol a brigádvezető. Már-már mondana ismét valamit, amikor Balog szólal meg újra.
– Azt hittem, utánam jött. A múltkor is mondta, hogy majd elmegyek én hozzád.
A brigádvezető motyogott valamit, bólogatott is, aztán Baloghoz fordult.
– Nézze, Balog, férfiak vagyunk… Itt abbahagyta.
Már maga is csodálkozott, hogy mindig így kezdte, ha hasonlóan a mostani helyzethez, valamit el kellett mondania. „Nézze, Balog, férfiak vagyunk. Nézze, Kis, férfiak vagyunk. Nézze, Nagy, férfiak vagyunk…” Idegennek is érezte kiejteni a száján, soha nem is használta, csak amióta brigádvezető.
„Itt a távirat, menjen Balog Mihályhoz”, mondta egy félórája a csoportvezető. „Küldje haza minél hamarabb…"
A brigádvezető – közepes termetű, haját lelkiismeretesen és gondosan hátrafésülő ember – azt hitte, hamar túl lesz az egészen, „nem olyan nagy dolog ez”. Ez a Balog meg cigány is, vagy afféle, csak nem veszi annyira a szívére.
– Semmi baja nem volt a feleségemnek – válaszol gyorsan Balog, mert eszébe jutott az iménti kérdés. – A feleségem nem abba a faluba való, ahová én, lehet, hogy eltitkolta a baját. A fehérnéppel nem lehet tudni.
– Nem lehet tudni – erősítette meg a brigádvezető.
Ahogy így állt előtte Balog – görbe lábain, megroggyant térddel, nehezen lélegezve –, megsajnálta. Felnézett, majd kinyújtotta a kezét, és letépett egy levelet a lehajló ágról. Nézegette, a markában szorongatta, majd eldobta. Közben – csak egy pillanatra – elfeledkezett arról, hogy miért is jött ide. A kerítés mellől a várost nézte, a piros háztetőket, a kanyarodó utakat.
Ahogy megfordult, Balog még közelebb állt hozzá, mint az imént. A brigádvezetőnek úgy tűnt, hogy elég lenne egy lépés, és összeérne az arcuk. Úgy érezte, most muszáj Balog szemébe néznie. Sovány nyakán az ereket, vékony arcát figyelte. Láthatta, hogy Balog felhúzza a szemöldökét, és ettől egyszerre élni kezdett a sovány ember arca. Balog még közelebb lépett a brigádvezetőhöz.
– Nézze, Balog. A felesége tegnap meghalt.
Balog Mihály leengedte a szemöldökét, arca merevvé és komollyá vált. Ahogy nyelt egyet, száját szorosan összezárta.
– Meghalt?
– Meg.
– Mikor?
– Most táviratoztak. Tegnap.
– A feleségem fiatalabb volt, mint én.
– Maga is fiatal még, Balog…
– Fiatalabb volt, mint én – mondja másodszor is, de hirtelen elhallgat. Elereszti a cigarettavéget, mert már a kezét égette.
– Most mit csináljak?
– Hazamegy. Elintéz mindent. Utána visszajön dolgozni. Adunk majd egy kis segélyt is. Ma van a fizetés, még azt megvárja, azután a többiekkel hazamegy.
A brigádvezető mondana is még valamit, meg nem is. Gondolkozik.
Balog Mihály pedig megfordul, és visszamegy a hordóhoz.
A brigádvezető még utánakiált: – Nyugodtan hagyja abba a munkát, a napját úgyis elszámolják, menjen mosakodni.
„Az asszonynak a múltkor is fodros kötőt vittem haza meg kardigánt – gondolja Balog Mihály. – Felvette mind a kettőt. Amikor a boltban vásároltunk, kezét végighúzta rajta, simogatta.”
Hirtelen arra is gondolt, hogy amíg hazamegy, el ne lopják a kardigánt. Mert az Aladár kabátját ellopták.
Aladárt, a legjobb barátját, akivel Balog Mihály bebarangolta az országot, két hónapja temették el. „A halála előtt ellopták azt a kabátját, amit éppen rá akartak húzni.”
Kénytelen volt odaadni a sajátját, hogy eltemethessék.
Most, hogy a felesége meghalt, egyre többet gondolt Aladárra is. Aladárral megértették, megvédték egymást. „Csak a temetése… Szégyen volt. A temetése szégyen volt. A papon kívül alig voltak.”
Balog Mihálynak kellett lecsavarozni a koporsót, ő segített a sírásóknak, s a koporsó leengedésénél is segédkezett.
„Aladár meghalt, nagyon szegény temetése volt. A feleségének nem volt pénze, a falu temettette el, így mondták. Egy hét múlva már Aladár felesége összeállt valakivel, el is ment a faluból. Pedig rendes ember volt Aladár. Cimbalmozott. Együtt dolgoztunk a betonúton, együtt jártunk az erdőre fáért. Aladár hegedülni is tudott. Olyan hirtelen halt meg; mint a feleségem.”