Nagy Teréz: L’abulia vacua (A léha közöny in Italian)

Az ágyon ült egy reggelen
a bánat és a könny.
Fehér lepedőn lengett
a léha, nagy közöny.

Indult már a kéz, a kar,
remegett a száj.
Vágyott már a vágy nagyon
egy ájult csókra tán.

És köztük ült egy reggelen
a bánat és a könny.
Fehér lepedőn lengett
a léha nagy közöny.

Lehullott a kéz, a kar,
és tovaszállt a vágy.
Száz halállal betakart
szerelmet a nyár.

La lacrima e la mestizia,
seduti sul letto, una mattina,
sul lenzuolo bianco fluttuava,
la vacua, abulia infinita.

Si mosse la mano, il braccio,
tremavan’ le labbra,
il desiderio spasimava tanto,
forse dietro un languido bacio.

E tra di loro stava seduta,
la lacrima e la mestizia,
sul lenzuolo bianco fluttuava,
la vacua, abulia infinita.

Langue la mano, il braccio,
il desiderio s’è dileguato,
l’estate con centinaia di morte,
aveva coperto l’amore.