Nagy Teréz: Eravamo pagliacci… (Voltunk bohócok… in Italian)

Voltunk bohócok bohócruhában,
arcunkon szelíd ütközet
virított, mint az égő bánat,
melyben mosdott a felelet.
 
Szavakba öntött gúnyos mosollyal
aláztunk embert, s állatot;
csatákat vívtunk - magunkkal,
mert az álmunk rég elhagyott.
 
Loptunk csókokat fehér ruhában,
éltünk, mint gyermek a szűzi fán;
lebzseltünk mások udvarában,
s morzsákat leltünk az ég asztalán.
 
Röppentek agyaggalambok széjjel,
tört tolluk rég a földre szállt;
vigyázni mégsem tudtunk ésszel,
mert valaki mindig mást kívánt.
 
Voltunk bohócok bohóc ruhában,
arcunkon égő vágy pihent;
piros-fehérben égett a bánat,
s lecsöppenő könnyel üzent.
 
Voltunk bohócok bohócruhában,
hordoztuk mások gúnydalát;
mosolyba fagyott könnyben égtünk,
és öntöztük - a végtelen út porát…

Eravamo pagliacci vestiti da pagliaccio,
sul nostro viso un leggero sgomento
si palesava, come bruciante tristezza,
in cui veniva lavato la risposta.
 
Con sorriso beffardo, messo in parole,
abbiamo umiliato uomini e bestie;
combattuto delle battaglie – con noi stessi,
perché i sogni da tempo avevamo persi.
 
Abbiamo rubato baci vestiti di bianco,
vivevamo come bambini sull’albero casto,
perdevamo, nei cortili altrui, il tempo
e trovammo briciole sul tavolo del cielo.
 
Piccioni d’argilla presero il volo intorno,
le loro piume spezzate, cadute da tempo  
a terra, a star attenti non eravamo in grado,
perché alcuni volevano qualcos’altro.
 
Eravamo pagliacci vestiti da pagliaccio,
sui nostri visi riposavano desideri ardenti,
in rosso – bianco ardeva la tristezza,
con lacrime grondanti inviava messaggi.
 
Eravamo pagliacci vestiti da pagliaccio,
sopportavamo i canti altrui di derisione,
bruciavamo nelle lacrime gelate in sorriso,
irrigavamo – la polvere delle strade infinite.