Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett
Húsvéti ének az üres sziklasír mellett (Hungarian)Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve, ó - mekkora vád gyötör, mardos, majdnem összetör: mily látás a kétkedőnek, törvény ellen vétkezőnek, hogy üres a sírgödör. Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén szemlélem bús, elvetélt életemnek rút felét s jaj, - most olyan bánat vert át, mily Jacopo és Szent Bernát verseiből sír feléd. Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány, ki az ördög ösvenyén biztos lábbal, tudva mén: szent kenyéren nőtt apostol, aki bűnbe később kóstol, - Krisztus, ilyen voltam én. Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok, csupa mély seb, éktelen, testem oly mértéktelen volt ivásban, étkezésben, mindenfajta vétkezésben s undokságom végtelen. Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz, mint szurnám ki két szemem, mint vágnám le két kezem, nyelvem húznám kések élén s minden tagom elmetélném, amivel csak vétkezem. Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok és e sajgás, mely gyötör nem is sajgás, már gyönyör. Hamuval szórt, nyesett hajjal ér engem e húsvéthajnal és az üres sírgödör. Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe, bénán csügg le a karom, tehetetlen két karom... Te kegyelmet mindig oszthatsz, feltámadtál s feltámaszthatsz, hogyha én is akarom. Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten. Lelkemet nagy, jó meleg szent fuvallat lepte meg, lent az odvas, szürke barlang mélyén muzsikál a halk hang, ahogy könnyem lecsepeg. Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most, áprilisban fürdik és aranyozza napsütés, ahol lépked, jobbra-balra ezer madár fakad dalra s ring, hullámzik a vetés. Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal nem követlek, Mesterem. Majd csak csöndes estelen indulok, hol vitt a lábad, földön kúszom könnybe lábadt szemmel, szinte testtelen. Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon étlen, szomjan vágok át, nagy hegyeken vágok át, mint eltévedt eb szimatja, mely halódva is kutatja vándor ura lábnyomát. S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről, vonszolván földdel rokon testemet a homokon s így ujjongván, nem is érzik, hogyan sajog, hogyan vérzik rögbe horzsolt homlokom. Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan... S kopjék térdig bár a lábam, tudom, az ég kapujában utólérlek, Krisztusom!
|
TranslationsEnglishEaster song beside the empty … Váradi József Request a translation |