Fabó Kinga: Лебедовият глас звучи само веднъж (A hattyú csak egyszer szól in Bulgarian)

Amikor a jégbe törött hattyú érzi halála közelgését, utolsó, egyetlen énekébe, mit nem hall senkisem, beleadja összes intenzitását, erejét. És énekel, míg lassan köréje nem fagy a víz.
Haldoklásának hosszú pillanataiban pillanatai követik csupán, honnan tudni hogy énekel, vajon miről, hogy hangja-éneke különös- szép, és vajon hová lesz az egyetlen, az utolsó.
Őt nem látni, ő mégis lát, a köréje fagyott víztükrön át halvány hattyúalakot, színre át homálylón, mint ahogyan még sohasem, mégis, mintha már látott volna. És homályló alak néz rá távoli, fürkésző pillantással, hűvös, személytelen kíváncsisággal, az észrevétel legcsekélyebb jele, szándéka nélkül.

Когато лебедът, вече скован от леда, усети близостта на смъртта, в своята последна,единствена песен, която никога никой не чува, се напряга докрай и влага цялата си сила.И пее, докато бавно пълзящият лед не превземе наоколо всичко.
Дълго е умирането, след него настъпват само мигове, от които можеш да разбереш, че лебедът пее, за какво ли, че прекрасно гласът му звучи, че тази единствена негова песен, последната песен, ще стане на сняг.
Невъзможно е да бъде видян, но той вижда – блед образ на лебед в ледено огледало, върху замъглената плоскост, както никога досега, ала го разпознава. С далечния си поглед размитият лик го пронизва – хладен, безстрастно любопитен, без ни най-малък знак, че ще го забележи.