Oláh Tamás: Mother of mine (Anyám in English)

Nem csak emlék vagy,
váratlan jelenléted
újra és újra feltámaszt.
Borotválkozom, egyszer csak
arcom helyett a tükörben
arcodat látom,
vagy hangodat hallom
a hullámok játékában
a badacsonyi parton.

Máskor a te emléked ostromol
míg a körúti megállóban
a hatos villamosra várok.
Ha egy szálldosó hajú,
szőke asszony
megy előttem az utcán,
nyakában gyöngysorral,
egy pillanatig azt hiszem
te vagy az.

Voltak gyűlölködő vitáink,
gyúltak-fúltak bennünk
fájdalmas, vádló mondatok,
borzongott a hideg szél
a rossz évek fái közt,
pedig a mélyben ott
szunnyadt az édes-jó érzés,
hiszen szerettelek, s hiszem
te is szerettél.

Felejtsük el hát a hideg napokat,
karodat tárd ki újra felém,
ne akarj idegenné tenni,
légy megint,
mint gyermekoromban,
vigaszom.
Gyúljanak ki lámpásaid,
vetítsd rám mosolyodat,
hadd érezzem életem
finom ízét ismét.

Különös zene
az emberi beszéd,
nem hasonlít semmi másra,
lehet füstölgő,
érces, morc üzenet,
vagy friss,
selymes, víg hangszer,
elcsukló, fájdalommal teli,
és reménykedő, –
de van, mikor hallgatni kell,
vagy elég egyetlen szó,
– mégis sokszor azt kimondani
a legnehezebb.

Bárcsak többször
kértem volna fejem öledbe
hajthassam, mutatva
még törékeny életedben,
mennyire szerettelek,
hiányod nem fájna ennyire,
s nem lenne ilyen hosszú,
fájdalmas tőled a búcsúzás sem.
Ködbe-éjbe takart anyám,
álmodat nekem kínáld,
s nyugtass meg,
nem voltam rossz
gyermeked...

You are not just a memory,
your presence, unexpected,
resurrects me time and again.
I shave and suddenly,
instead of my face in the mirror,
I see your face
or hear your voice
in the play of the waves
on the shore at Badacsony.
 
At other times your memory
beleaguers me whilst I wait at the stop
for the number six tram on the circuit.
If a blonde woman,
with blown-about hair
and a string of pearls around her neck,
walks in front of me on the street,
I think it is you
for a moment.
 
We had hate-filled arguments,
painful, accusing sentences
inflamed and angered us,
a cold wind shivered
among the trees of meagre years,
although deep down there slumbered
a sweet and tender feeling,
for after all I loved you, and I believe
you loved me, too.
 
Let us forget the cold days
spread out your arms towards me,
don't make a stranger of me,
be, as in my childhood,
my comfort,
once again.
Let your lamps be lit,
project your smile onto me
so I may taste again
the subtle flavour of my life.
 
Human speech
is an unusual music,
it resembles nothing else,
it can be a fuming,
brazen, sullen message
or a fresh,
silken, happy instrument,
halting, pain-filled
and hopeful, -
but there are times for silence,
or a single word is enough,
- and yet to say it is
many times the hardest.
 
If only I had asked
if I could lay my head
in your lap more often,
to show during your brittle life,
how much I loved you,
the lack of you would not be quite as hurtful,
and saying good bye would not be
so paining and protracted.
Mother of mine, covered by mist and night,
offer to me your dream
and reassure me,
that I had not been
your bad child...