D’Annunzio, Gabriele: Róma szépsége (La bellezza di Roma in Hungarian)

Dolcemente muor Febbraio

in un biondo suo colore.

Tutta a 'l sol, come un rosaio,

la gran piazza aulisce in fiore.

Dai novelli fochi accesa,

tutta a 'I sol, la Trinità

su la tripla scala ride

ne la pia serenità.

L'obelisco pur fiorito

pare, quale un roseo stelo;

in sue vene di granito

ei gioisce, a mezzo il cielo.

Ode a pié de l'alta scala

la fontana mormorar,

vede a 'I sol l'acque croscianti

ne la barcall scintillar.

In sua gloria la Madonna

sorridendo benedice

di su l'agile colonna

lo spettacolo felice.

Cresce il sole per la piazza

dilagando in copia d'or.

E passata la mia bella

e con ella va il mio cuor.

A február elhull édesen

szöszi színébe elbájolón.

A nagy tér a naptól ékesen

rózsáll, mint egy óriás bokor.

Új tüzek ragyognak fénylőn,

a Szentháromság temploma

nevet fenn a hármas lépcsőn

szelíd derűt sugározva.

Az obeliszk virágfergeteg,

káprázatos rózsák oszlopa;

Az erezett gránit örvendez

s nyújtózik fel az égboltra.

A lábánál a magas lépcsőnek

szökőkút zeng, csobban,

a medencének zúgó vizében

nap fénye villan-csillan.

Dicsőségesen a Madonna

a karcsú oszlop tetején

mosolyog s meg is áldja

mind eme boldog tüneményt.

A térre a napfény aranyát

hinti szerteszét. Lelkem szépe

halad tova éppen, egy lány,

s megy el a szívem véle.