Belépek; két oldalról megragadnak,
tudván, bősz dühöngőt visznek csitítva.
Szívettépő kiáltások fogadnak,
görcsös karok ölelnek össze-vissza.
A küszöbön némán, habozva állok.
Nagy, vaskos gyertya imbolyogva ég bent,
baljós szobára vet kétes világot.
A láng sóhajtól remeg, húny, megéled…
A béltől vágyik elszakadni tán, hogy
fusson a kíntól, melyre, szolga, fényt vet!
A gyásztakarós, keskeny ágyra vetve
– fekete öltönye oly furcsa rajta,
keze a mellén kulcsolva keresztbe,
hasán jég, kendővel befödve arca –
kinyújtva fekszik moccanatlan teste.
Előtted, forma, mely apámé voltál,
sírok, mert eszem nagyon is tudója,
hogy a holttest nem dőlt trón, nem rom-oltár,
de börtön, melyből elszökött lakója.
Mily barát, ki most hozzám nem sietne?
A gyászolók kéretlen ittmaradnak,
könnyes szemük a ravatalra vetve;
lassan, borúsan a harang felette
búcsút csendít az elbocsátott rabnak.
Költő népének vígasz, nem maró vád.
Eképp nyílnak diadalmas fehérben
s bomlanak ki a sövényen a rózsák,
s nemes kelyhükből, lekókadva mélyen,
dús illatuk az út porába ontják.
Ó szellem, mely felszárnyaltál, felértél
az óhajtott, a legmesszibb magasba!
Szerencsédtől még mi többet remélnél?
Mért nyílik ajkad fájdalmas panaszra?
Ó jaj nekem, ki sívó puszta téren
utam felében tajtékozva állok;
egy folyón kell minden mód általérnem,
s hidat, gázlót vagy révet nem találok;
s a szembepartot mindhiába nézem:
ott! ott a tág mező, a cél, az áldott
s kihúny a nap, győzelmi pompa várja,
arany-bíbor kárpit borul reája.
Sorsom egy hang, hallom, nem tartja többre:
„Csalóka tehetség: árnyába rejt s
megfojt, kiolt a bűn és a felejtés
Kagyló nyálában drágagyöngy, örökre
a durva héjba zárva: elvész
a gyászos, zord tengerfenékre lökve.. ."
Elmém betelt magasztos révülettel,
s ámulva töprengek, miként haladnak
örök úton a csillagok Nyugatnak,
hogy ismét ott túl pirkadjon Kelet fel
S meghajlok szent, rajongó tisztelettel.