Leino, Eino: Elégia (Elegia Magyar nyelven)
|
Elegia (Finn)Haihtuvi nuoruus niinkuin vierivä virta. Langat jo harmaat lyö elon kultainen pirta. Turhaan, ei turhaan tartun ma hetkehen kiini; riemua ei suo rattoisa seura, ei viini.
Häipyvät taakse tahtoni ylpeät päivät. Henkeni hurmat ammoin jo jälkehen jäivät. Notkosta nousin. Taasko on painua tieni? Toivoni ainoo: tuskaton tuokio pieni.
Tiedän ma: rauha on mullassa suotu. Etsijän tielle ei lepo lempeä luotu, pohjoinen puhuu, myrskyhyn aurinko vaipuu, jää punajuova; kauneuden voimaton kaipuu.
Upposi mereen unteni kukkivat kunnaat. Mies olen köyhä: kalliit on laulujen lunnaat. Kaikkeni annoin, hetken ma heilua jaksoin, haavehen kullat mun mieleni murheella maksoin.
Uupunut olen, ah, sydänjuurihin saakka! Liikako lienee pantukin paatinen taakka? Tai olen niitä, joilla on tahto, ei voima? Voittoni tyhjä, työn tulos tuntoni soima.
Siis oli suotta kestetyt, vaikeat vaivat, katkotut kahleet, poltetut, rakkahat laivat? Nytkö ma kaaduin, kun oli kaikkeni tarpeen? Jähmetyn jääksi, kun meni haavani arpeen?
Toivoton taisto taivaan valtoja vastaan. Kaikuvi kannel; lohduta laulu ei lastaan. Hallatar haastaa, soi sävel sortuvin siivin. Rotkoni rauhaan kuin peto kuoleva hiivin.
|
Elégia (Magyar)Ifjukor illan, miként hab habokat kerget. Lám, arany orsónk immár szürke szálakat perget. Hasztalan, ó jaj a percre lecsapni jókor; örömöket nem nyújt baráti tréfa vagy óbor.
Fellegig érő vágyaim korszaka elmúlt. Bennem a lélek varázsos világa feldúlt. Jöttem a mélyből. Itt van az ideje menni? Fájdaloműző pillanat: a reményem ennyi.
Tudom én: a béke ragacsos rög alatt suttog. Utakat kerestem jutalmul nem lelve nyugtot, északi szél zúg, s a napfény sötétbe fullad, búcsuja rőt csík: tulajdonán a Szépség túlad.
Tengerek ölén álmaim halomra halnak. Ágrólszakadt vagyok: váltsága drágul a dalnak. Mindenem adtam, pályázván a percnyi kegyre, búmnak az ábránd aranyával adóztam egyre.
Elhagy az erőm, jaj, szívemen hűl a szikra! Túl nagy a terhem, szüntelen nyomaszt e szikla? Tán olyan vagyok, akiben a vágy ég, de gyenge? Győzni ki gyarló, s művét gúnynak illeti szennye.
Hát hiu hóbort vészekre vetni a féket, bontani béklyót, a hajók hiába égtek? Földre ma rogyjak, most, mikor kellene minden? Jégre ma váljak, sebemnek hogy nyoma sincsen?
Küzdeni vágyom, ha kél hada az égnek! Kantele zendül; s nyugalmat nem nyújt az ének. Tünde fagy ébreszt, sziszegnek szédülő szárnyak. Béke vak odván búvok, mint haldokló állat.
|