Borbély Szilárd: Próteusz a pszichiátrián [1-3]

1a
Hideg vasvázon izzadtság és pára. A lehelet meg-
látszik a levegőben. Az aranyhalak nincsenek már a
főépület előtti betonmedencében. Kiszedték onnan
őket. Valahol úsznak még a gondolatban. A sekély
víz túl meleg volt néhány hónapja. És láthatólag
fuldokoltak benne, ha lehet ezt így mondani. Vagyis
kevés volt az oxigén a vízben. A konyháról kóbor
macskák somfordáltak át ide. Csak ültek ott a parton,
tekintetük sóváran követte az élénksárga dísz-
halak csoportját. Lassúak voltak nagyon. A macskák
meg persze jóllakottak. Szunnyadt bennük
a vadászösztön a verőfényes délben. Csak lustálkodtak  
ott a napsütésben. Ha közel jött egy hal, hátsó lábukon
kelletlenül ugrásra készülődtek. De nem
gondolták komolyan, ez látszott. Megszokták,
hogy nincsen ellenségük. Úszkáltak hát gyanútlanul.
De ennek immár vége. A cementtel kisimított beton
medencébe gyűjtött száraz avar gondoskodás a
télre. Bogarak lelnek itt majd menedékre. Ahogy a
rózsák tövére hordott trágya- és földrétegben is.
Az őszutó a búcsú évada. Az elszivárgó víz homálya.

1b
Délután öt óra volt, emlékszem, amikor a
bordó vakolatú, nemrég készült épület előtt
hozzákötöttem biciklimet az októberi ködhöz,
jó erősen. Vagy talán a november volt már éppen.
Jó volt tekerni munka után át a városon. Járda-
szegélyeken ugratva, surranva át, mint a
hal, dugókban araszoló kocsik között. A
mozgás is, a koncentrálás is jól esett. Segített
kioldozni a feszültséget, a test félelmét, amely
velem volt minden pillanatban. A szorongás a
megcsörrenő telefonok hangjától. Nem volt
más, csak a könnyű vasváz, a fogaskerekek át
tételei, a sebváltóval fokozható gyorsulás. De
valójában a fizikai erő az üzemszerűen működő
test erőforrása. A mélyen belélegzett levegő nagy
páratartalma miatt a légszomj. A tömeg
hömpölyög, mint a partra vetett halak, tátogatnak.

2
Nyugodttá tett a kötelességteljesítés. Persze
tudtam, hogy mint máskor, most sem fogok
soká a kórházi ágy mellett maradni. A lázlap
mellől előre húzom a sámlit az éjjeli szekrény felé,
amelyen ásványvíz, gyümölcslé, a bádogfiókban
banán vagy más gyümölcs szaga. Amit tegnap
hagytam itt. A fehér vasvázas, műbőrbevonatú
sámlin, itt szoktam ülni, de így sem hallom, amit
mond. Bólogatok csupán. Megkérdem majd, amit
szoktam, ahogy szoktam: ’Hogy tetszik lenni?
Tudok valamiben segíteni? Mit hozzak? Mit
tegyek?’ – A szokásos kérdések után hallgatom a
szokásos válaszokat, melyeket a dermedt arcú
öregember mormol. Csak mormolása él, mint
a vizeknek. És egy tele pohár a szekrényen figyel.

3a
Emlékszem kikerekedő szemedre, amellyel
megrémítettél. Kiszámíthatatlanul jelent meg
ez a reakció néha. Kezdetben azokban a
pillanatokban, amikor idegenek léptek be
a kórházi szobába. De otthon nálunk is, amikor
a nyomozók veled beszélni hozzánk látogattak. Néha
kórházszobák szagára ébredek fel. Annyi ilyen
szoba emléke merül fel bennem, ahol szokás szerint
sehová sem vezető párbeszédeink rózsafüzérét
morzsolgattuk napjában háromszor. Aztán csak kétszer.
Majd, ahogy a remény csökkent, a fáradtság nőtt,
és a szenvedés rutin lett, csak egyszer. Évek
múlva két-három naponta. Nehéz és hosszú évek
omladoznak bennünk. A beszéd elveszett, mivel te
nem tudtál csak vele beszélni. Azzal, aki akkor már
nem volt velünk. Akiről hat év alatt háromszor,
ha szóltál. Mintha elfeledted volna mindörökre.

3b
Azóta is gondolkodom, hogy vajon láttad-e
életednek azon a hosszú és magányos napján
a baltával szétvágott arcot, a kilógó fogsort,
a krumplivá duzzadt, nyitva maradt szemeket? Talán
láttad, ezért a hallgattál arról, aki nem volt
már ott. Vagyis hogy nagyon is ott volt, csak
nem testként. Csak hallgattál, mert nem tudtál
beszélni, ahogy ma én sem. Pedig mindig gyűlöltem
benned ezt a darabosságot, amit sokáig puszta gőgnek
véltem. Szárazságnak, mint a kicserepesedett ajkat,
amely nem csak a beszédet, a nyelvet is megveti.