1.
Sebzett ember vagyok.
Szeretnék elmenni innen
s eljutni végre oda,
ahol meghallgattatik, Irgalmasság,
az ember, aki egyedül van önmagával.
Gőg és jóság, imé ez mindenem.
Száműzöttnek érzem magam az emberek közt.
Pedig érettük vétkezem.
Nem lennék méltó, hogy magamba szálljak?
Benépesítettem nevekkel a csöndet.
Darabokra zúztam szívemet, lelkemet,
hogy szavak szolgájául szegődjek?
Ábrándképeken országolok.
Ó, száraz levelek,
te szélsodorta lélek...
Nem, gyűlölöm a szelet, s emléktelen,
vadállati hangját.
Isten, csupán névről ismernek,
kik hozzád könyörögnek?
Az életből kiűztél.
Kiűzöl majd a halálból is?
Talán méltatlan is az ember a reményre.
Hát már az önvád forrása is kiszáradt?
Mi értelme akkor a bűnnek,
ha nem vezet immár megtisztuláshoz?
A hús alig emlékezik,
hogy hajdan erős volt.
Háborodott és elcsigázott a lélek.
Isten, tekintsed gyöngeségünk!
Bizonyosságot szeretnénk.
Hát már ki sem nevetsz?
Legalább sirassál bennünket, kegyetlen.
Nem maradhatok tovább befalazva
szerelem nélküli vágyban.
Mutass nekünk egy igaz lábnyomot!
Vajon a Te törvényed melyik?
Sújts le nyomorú kitöréseimért,
csak a békétlenségtől szabadíts meg!
Belefáradtam a hangtalan kiáltozásba.
2.
Ábrándozó test,
hol hajdan rügyezett az öröm,
hunyorgó szemei a fáradt ébredésnek,
te látod, ugye, túlérett lélek,
mivé leszek a földbe hullván?
Az élőkben folytatódik a holtak útja.
Mi – árny-áradat. Ők – ama gabonamag,
mely álmunk mélyén kicsirázik.
Ők ama távolság, mely minékünk hátravan még,
És ők amaz árny, mely súlyt ád a neveknek.
Egy árnyas halom reménye,
ennyi lenne a sorsunk?
Te meg nem lennél, csupán álom, Isten?
Legalább álomhoz, mi vakmerők,
szeretnénk hasonlítani téged
egtisztább téboly megszületése.
Nem reszket ágfelhőkben,
miként hajnali verebek,
a szempillák közt,
mibennünk van és bágyaszt, titokzatos seb.
3.
A fény, mely átdöf,
mind vékonyabb.
Már el sem ámítasz, ha csak nem ölsz?
Részeltess engem e magasztos örömben!
4.
Az ember, egyhangú világegyetem,
hiszi, hogy sokasodnak a javak,
pedig lázas kezei közül nem kerül ki,
csupán határkövek.
Csüng az üresség fölött
pókfonalán,
s nem rettenti és nem kísérti,
csakis saját kiáltozása.
Kipótolja a hiányt, sírhalmokat emelve
és hogy eszébe juttasson, Örökkévaló,
káromol.