Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Stasiuk, Andrzej: Versek (Wiersze Magyar nyelven)

Stasiuk, Andrzej portréja

Wiersze (Lengyel)

1.
Tak, tu powinniśmy przychodzić,
do próżnych i surowych wnętrz. Dziś,
kiedy nie mamy nic do przyniesienia, nic
co by miało ciężar, nic
prócz ciężarów własnych które
nikomu nigdy na nic.

Powinniśmy przychodzić tuż przed świtem
gdy za miastem słychać płacz pociągów,
ptaki jeszcze śpią a ciemności
został ledwo skrawek;
gdy nikt nie odbiera telefonów, wtedy
gdy nie zastaniemy tu nikogo.

Po jakiejś długiej nocy
gdy strach nas budzi lecz już
nie umiemy się przestraszyć i
po prostu, w butach, idziemy sprawdzić
czy nikt nie stoi w przedpokoju.
Lecz tam jest pusto, tak samo dalej,
aż dochodzimy do samego końca świata.

2.
Syf płynie rzeką. Most się przyzwyczaił.
Nie próbuje podnieść i otrząsnąć żadnej
ze swych kilku nóg. W górze biegu kobiety
pielęgnują swoje ciała. Nad czarnym Śródmieściem
powieka chmur czerwieni się z niewyspania.
Ze mną też nie lepiej: To stare podejrzenie,
że tylko sen nas dzieli od nieśmiertelności.

3.
Przychodzi mi do głowy
Pierwszy telefon z którego dzwoniłem
w różne strony miasta: Brzękliwa budka
z metalu i luźnego szkła w ciemnej uliczce.
Pierwsze zdziwienie, że słyszę głosy
ludzi których nie widzę i nigdy
nie zobaczę. Kręciło się przypadkowy numer
by powołać istnienie. I zaraz potem
je unicestwić przy pomocy staroświeckiej
dźwigni. Lata siedemdziesiąte, zabawa za złotówkę.

4.
Dziesięć lat temu stałem na balkonie wieżowca.
Ogień spadał na domy w Śródmieściu,
płonęły, zwęglały się jak czarne zabawki,
potem przyprószył je popiół wieczoru i
pełgały już tylko atramentowe światła glin i karetek.
Jak każdy niegrzeczny chłopiec myślałem wtedy
o apokalipsie.

5.
Dziesięć lat temu... dziesięć...
Sierść miasta wciąż się tli; swąd.
Nawet pies nie rozpozna
tutaj swoich śladów. Więc może
tylko przeprowadzam podszyty strachem
eksperyment z czasem, który ma trwać
w powietrzu niczym kontur drzwi
przez które kiedyś można było
wybiec na podwórko.

6.
Przyjechałem tutaj szukać swoich śladów.
Nie dało się zabrać wszystkiego.
W parkach już czai się listopad,
po tamtej stronie mostu zaczyna się
koniec wieku i przeczucia pewnie znowu
sobie ze mnie zakpią. Zdarzenia ocierają
się o skórę jak pies z kotem w związku
tyleż ścisłym, co niewyjaśnionym. Linia
wieżowców w Śródmieściu ma wyrazistość
mojego elektrokardiogramu.

7.
Nie ma już tych starych ulic,
więc i ja przepadłem.
Słońce jak czerwona gąbka próbuje wessać
rzekę, w wiklinach menele piją wino.
Stoję na moście i patrzę jak wieczność
ich obejmuje i układa się na trawie. Czas
który zaczyna się w dowolnym miejscu
jest nieskończonością. Przyjechałem tu
i zaraz wyjeżdżam. Czym różni się zburzenie
miasta w przestrzeni od zburzenia w czasie?
Pluję do rzeki i pstrykam niedopałkiem:
Tylko tym, że to drugie jest nie do udowodnienia.

8.
Mam trzydzieści trzy lata, z turkotem wyprzedza mnie tramwaj,
ludzie patrzą, nikogo prócz mnie nie ma
jak sięgnąć okiem. Idę sam przez
szarzejący ekran nieba, przetrząsam kieszenie i
żeby zyskać trochę sensu zapalam papierosa.
Po chwili oni są już dalej i mogę
go wyrzucić. Słońce wisi jak grosik
nad skarbonką miasta. Trzydzieści trzy lata.

9.
Zapada zmierzch. Miasto
na tamtym brzegu przypomina tarkę
do warzyw w której pali się
ogarek świecy. Trzeba jakoś sobie
radzić z wyobraźnią. Połowa mostu i
połowa życia, egzystencja szuka pociechy
geometrii. Parasol nocy otwiera się
nad Pragą, na Wolę spadają
ostatnie krople dnia.

10.
Dziesięć przykazań, siedem grzechów,
trudno ustalić liczbę kombinacji
niemniej jednak sprawa całkiem wykonalna.
Więc tylko tyle? Tyle,
jeśli nie liczyć wolnej woli oraz
inteligencji która nienawidzi próżni.
Nadprzyrodzona jasność w głowie
świeci po najdalsze pętle tramwajowe
wypełnia puste telefoniczne budki.

11.
Pociągi zatrzymały stare barwy.
Niebiesko-żółty jedzie na zachód i
gaśnie w tunelu. Ekspres stoi i przypomina
martwego zaskrońca. Wieże ze zwykłą ciekawością
nakłuwają niebo. Pusto. Powietrze nad wodą zawsze
wydaje się większe. Alkohol buszuje w brzuchu,
amfetamina bierze mnie za ramię i popycha
w zbieżną perspektywę stalowych poręczy.
Zaraz stąd wyjeżdżam.

 



Versek (Magyar)

1.
Igen, ide kellett jönnünk: az üres,
nyers belsőkhöz. Ma, amikor nincs semmi,
amit hozhatnánk, semmi,
aminek súlya lenne, egyedül
a ránk nehezedő teher, ami
soha senkit, a legkevésbé sem.

Virradat előtt jönni, amikor
felsírnak a vonatok a város határán,
a madarak alusznak s a sötétből már csak
egy kis szelet marad;
amikor a telefonokat nem veszi fel senki
amikor senkit sem találunk.

Egy hosszú éjszaka után, amikor
félelem ébreszt, de mi már
nem tudunk félni semmitől: csak
cipőt húzunk, és kimegyünk megnézni
nincs-e valaki az előszobában.
De üres a szoba, és távolabb is minden,
mígnem elérjük a világ végét.

2.
Mint folyó, hömpölyög a szutyok. A híd megszokta.
Egyik lábát sem próbálja felemelni,
és megrázni. A folyás tetején nők
ápolják testüket. A fekete Óváros fölött
kialvatlanságtól vörös a felhők szeme.
Én se vagyok jól: régi gyanúm, hogy csak
az álom választ el minket a halhatatlanságtól.
 
3.
Emlékszem
az első telefonra, ahonnan mindenfele
telefonáltam a városban: a laza üvegű,
csörömpölő fémfülkére a sötét utcában.
Az első csodálkozásra, hogy hallom azokat,
akiket nem látok, és soha nem is fogok
látni. Az ember találomra tárcsázott egy számot,
hogy szólítsa a létezést. És mindjárt
meg is semmisítse az özönvíz előtti
kallantyúval. Hetvenes évek, filléres szórakozás.

4.
Tíz évvel ezelőtt egy felhőkarcoló erkélyén álltam.
Tűz hullott az Óváros házaira,
lángoltak, szenesedtek, mint fekete játékszerek,
aztán behintette őket az este hamuja, s már
csak a zsernyákok tintakék fényei pislákoltak.
Mint minden rossz gyereknek, eszembe jutott
az apokalipszis.

5.
Tíz éve… tíz…
A város sörtéje még most is parázslik; bűz.
Még a kutya sem ismeri fel itt
nyomait. Így aztán könnyen lehet,
hogy rettegéssel telve csupán
kísérletet végzek az idővel, hogy megálljon
a levegőben, az ajtó körvonalaként,
amelyen egykor
az udvarra futhatott az ember.

6.
Nyomaim keresni jöttem ide.
Nem mindet sikerült összegyűjtenem.
A parkokban már leskel a november,
a híd túloldalán kezdetét veszi a századvég,
s előérzetem, úgy látszik, megint gúnyt űz
belőlem. Az események elvágtatnak mellettem,
mint kutya a macska mellett, éppolyan egzakt, mint
amilyen rejtélyes kapcsolatban. Az óvárosi
felhőkarcolók vonala élesen kirajzolódik, akár
az elektrokardiogramom.

7.
Nincsenek meg a régi utcák,
elvesztem én is.
A nap vörös szivacsa próbálja felszívni
a folyót, a fűzfák alatt csövesek boroznak.
Állok a hídon, nézem, ahogy az öröklét
átöleli őket, lefekteti a fűre. Az idő,
mely tetszés szerinti helyen kezdődik:
végtelen. Idejöttem, és mindjárt utazom is,
el. Miben különbözik a város térbeli
lerombolása az időbelitől?
A folyóba köpök, ütögetem a csikkről a hamut:
annyiban csak, hogy az utóbbi bizonyíthatatlan.

8.
Harminchárom éves vagyok, robogva előz a villamos,
az emberek néznek, amerre a szem ellát,
senki, csak én. Egyedül baktatok
az ég szürkülő képernyőjén, kiforgatom zsebeimet,
s hogy értelmet adjak a dolognak, rágyújtok.
A következő pillanatban már messze járnak: eldobhatom
a csikket. A nap úgy lóg, mint fillér
a város perselye felett. Haminchárom év.

9.
Alkonyodik. A túlparti város
mint valami zöldségreszelő, közepében
égő gyertyacsonkkal. Képzeletemmel
kell elboldogulnom valahogy. A híd fele, az élet
fele, az egzisztencia a geometriában
keres vigaszt. Az éjszaka ernyője
kinyílik a Praga felett, a nappal
utolsó cseppjei a Wolára hullanak.

10.
Tízparancsolat, hét főbűn,
nehéz megmondani, hányfajta kombináció,
de azért korántsem lehetetlen vállalkozás.
Szóval csak ennyi? Ennyi,
leszámítva a szabad akaratot, valamint
az értelmet, mely gyűlöli az ürességet.
A természetfeletti fényesség a fejben
egész a legtávolabbi villamosvégállomásig világít,
betölti az üres telefonfülkéket.

11.
A vonatok megőrizték régi színüket.
Nyugat fele robog a kék-sárga, kihuny
az alagútban. Az expressz áll, dermedt viperára
emlékeztet. A tornyok szokott kíváncsisággal
döfködik az eget. Kihalt minden. A víz fölött mindig
nagyobbnak tűnik a levegő.
Garázdálkodik gyomromban az alkohol,
az amfetamin karon ragad, és betuszkol
az acélkorlátok összefutó perspektívái közé.
Mindjárt utazom is, el.




minimap