Júdice, Nuno: Camőes-i vers (Camoniana Magyar nyelven)

Quem és tu, bárbara, que moras

num poema que se estuda nas escolas

e se lê em recitais,

- tu que te limitaste a ser amada

por um poeta que, se calhar, mais

não te deu em troca do amor

do que esse poema que tu, se calhar,

nunca chegaste a ouvir? Quem és,

ó mulher mais real do que esse

poeta que te cantou, e de cuja vida

ninguém sabe nada - a não ser

que te amou, e te deitou nesse

poema em que ainda vives, e respiras

como no dia em que ele o escreveu

lembrando-se do teu corpo, e dos

teus lábios, e dos dias, ou noites,

que contigo se passaram? Quem és,

mulher real e sonhada que habitas

todos os poemas que esse poema

inspirou, e todos os sonhos que

nessa bárbara encontraram uma imagem

precisa e definitiva? volta-te

nesses versos, para que te vejamos

o rosto, e diz-nos o teu nome o nome

autêntico, e não esse que o poeta

inventou para te chamar num poema

que de ti só guarda o segredo;

e adormece depois, esquecendo

o que de ti disseram, e os comentários

de que foste o pretexto, e as imagens

em que, cada vez mais, foste perdendo

a tua, e única, imagem.

Ki vagy te idegen nő, aki benne élsz

egy versben, amely már iskolai tananyag,

és amit költői esteken gyakran szavalnak,

– csak annyi volt a szereped, hogy

szeretett egy költő, aki szerelmedért csupán

ezt a verset adta, melyet talán sohasem hallottál?

Ki vagy te asszony, aki valóságosabban létezel, mint

ez a költő, aki csak megénekelt, de életéről

senki sem tud semmit, - csak azt,

hogy szeretett téged, és emléket állított neked

ebben a versben, melyben még mindig élsz, lélegzel,

mint ama napon, amikor a verset írta,

visszagondolva a testedre, az ajkaidra,

és azokra a napokra és éjszakákra,

melyeket veled töltött? - Ki vagy te

eleven és álomból szőtt asszony, aki ott laksz

minden olyan költeményben, melyet ez a vers

ihletett, és minden olyan álomban, amelyek

ebben a távoli nőben találták meg

a szépség végleges képmását? Fordulj felénk

ezekben a versekben, hogy lássuk

arcodat, és áruld el a neved

– az igazi neved is,

és ne csak azt, ahogy a költő szólított

titkodat őrző versében;

és aztán aludj, felejtsd el mindazt,

amit rólad mondtak,

és azokat az értelmezéseket,

melyeknek kiváltója lettél,

s azokat a képeket is,

amelyeken elveszítetted a saját,

igazi képmásodat.