Bulgakov, Mihail Afanaszjevics: Mester és Margarita (Мастер и Маргарита Magyar nyelven)
|
Мастер и Маргарита (Orosz)...так кто ж ты, наконец? – Я – часть той силы, что вечно хочет зла и вечно совершает благо. Гете. «Фауст» Глава I Однажды весною, в час небывало жаркого заката, в Москве, на Патриарших прудах,
появились два гражданина. Первый из них, одетый в летнюю серенькую пару, был
маленького роста, упитан, лыс, свою приличную шляпу пирожком нес в руке, а на
хорошо выбритом лице его помешались сверхъестественных размеров очки в черной
роговой оправе. Второй – плечистый, рыжеватый, вихрастый молодой человек в заломленной
на затылок клетчатой кепке – был в ковбойке, жеваных белых брюках и в чертых
тапочках.
|
Mester és Margarita (Magyar)... Kicsoda vagy tehát? Az erő része, mely Örökké rosszra tör, s örökké jót művel. Goethe: Faust ELSŐ FEJEZET Ne álljunk szóba ismeretlenekkel Egy meleg tavaszi estén, az alkonyat órájában, a Patriarsije Prudin két férfiú jelent meg. Az egyik negyvenévesforma, kövérkés, alacsony, kopasz fekete emberke, szürke nyári öltönyt viselt, elegáns kalapját kezében tartotta, gondosan borotvált arcát istentelen nagy méretű, fekete csontkeretes pápaszem ékesítette. Társa jóval fiatalabb s vállasabb volt nála, borzas haján tarkójáig hátratolt kockás sapka; öltözéke kockás sportingből, gyűrött fehér nadrágból, fekete szandálból állt. Az első nem volt más, mint Mihail Alekszandrovics Berlioz, egy vaskos irodalmi folyóirat szerkesztője, és vezetőségi elnöke az egyik legnagyobb moszkvai irodalmi társaságnak, melyet rövidítve TÖMEGÍR-nek szoktak nevezni; társa pedig Ivan Nyikolajevics Ponirjov, a fiatal költő, aki Hontalan néven szokta publikálni verseit. A zöldellő hársak árnyékába érve a két író legelsősorban a „Sör, ásványvíz" feliratú, tarkára mázolt bódéhoz sietett. És itt mindjárt elöljáróban meg kell említenünk ama szörnyűséges májusi est első furcsaságát. Sem a bódé körül, sem a Malaja Bronnaja utcával párhuzamos hosszú fasorban nem volt egy lélek sem. A késő délutáni órán, a tikkasztó hőségben, mikor már lélegzeni is alig lehetett, mikor a nap, Moszkva köveit fölhevítvén, a száraz ködben már a Szadovoje Kolco fölé hajolt, senki sem andalgott a hársak alatt, senki sem ült a padokon, a fasor kihalt volt. - Ásványvizet kérek - mondta Berlioz. - Ásványvíz nincs - válaszolta az eladónő a bódéban, és miért, miért sem, megsértődött. - Sör van? - tudakolta Berlioz tikkadtan. - Estére hozzák. - Hát mi van? - kérdezte Berlioz. - Kajszibarackszörp, de meleg. - Mindegy, adjon kajszibarackszörpöt! A szörp dús, sárga habot vetett, és a levegőt fodrászműhely szaga töltötte be. A két író felhajtotta, s azon nyomban csuklani kezdett. Fizettek, majd leültek az egyik padra arccal a tónak s háttal a Bronnaja utcának. Ekkor jelentkezett a második furcsaság, mely egyedül csak Berliozra vonatkozott. Csuklása hirtelen abbamaradt, szíve nagyot dobbant, és egy pillanatra eltűnt valahová - aztán visszajött, de tompa tű volt belefúródva. Azonfelül pedig Berliozt merőben alaptalan, de . szörnyű szorongás fogta el, olyan heves, hogy a legszíve - sebben nyomban elszaladt volna. Szorongva nézett körül, sehogy sem értette, mitől ijedt meg. Elsápadt, zsebkendőjével törölgette homlokát, és ezt gondolta: „Mi történt velem? Még sose éreztem effélét. Biztosan a szívem... Úgy látszik, kimerült vagyok, jó lenne mindent itt hagyni, ördög vigye... és elutazni kúrára Kiszlovodszkba..." A rekkenő levegő ekkor összesűrűsödött a szeme előtt, és a sűrű levegőből igen-igen különös, áttetsző úriember materializálódott. Apró fején zsokésapka, kurta-furcsa kockás zakó rajta, ugyancsak levegőből szabott... Öles termet, de valószínűtlenül sovány, válla keskeny, s arckifejezése - hadd hívjam föl erre külön a figyelmet - csúfondáros. Berlioz élete folyása úgy alakult, hogy nem szokott hozzá a rendkívüli jelenségekhez. Még jobban elsápadt, szeme kiguvadt, lelke riadtan tiltakozott: „Nem, ez lehetetlen!" Sajnos azonban mégis lehetséges volt: a hórihorgas idegen, akin keresztül lehetett látni, ott ringatózott előtte jobbra-balra, lába nem érte a földet. Berliozon ekkor úgy elhatalmasodott a rémület, hogy becsukta a szemét. És amikor újra kinyitotta, mit lát: a délibáb eloszlott, a pepitazakós eltűnt, s ugyanakkor a tompa tű is kiugrott szívéből. - Füh, az ördögit! - nyögött fel a szerkesztő. - Te, Ivan, majdhogy meg nem ütött a guta a hőségtől! Még hallucináltam is... - Mosolyogni próbált, de a szemében még ott bujkált a rémület, keze remegett. Lassacskán azonban megnyugodott, zsebkendőjével legyezgette magát. - No, szóval. . . - mondta már eléggé vidáman, és folytatta a beszélgetést, amely a kajszibarackszörppel szakadt félbe. A beszélgetés, amint később kitudódott, Jézus Krisztusról folyt. A szerkesztő ugyanis folyóirata következő számába nagy vallásellenes költeményt rendelt a költőnél. Ivan Nyikolajevics a poémát meg is írta, mégpedig igen rövid idő alatt, de a szerkesztőnek, sajnos, nem tetszett. Hontalan nagyon sötét színekkel ecsetelte ugyan főhősét, vagyis Jézust, a szerkesztő szerint mégis át kellett írni az egészet. Ezért most amolyan kiselőadást tartott a költőnek Jézus Krisztusról, hogy megmagyarázza műve alapvető hibáját. Nehéz eldönteni, hogy mi vitte tévútra Ivan Nyikolajevicset: tehetségének láttató ereje, vagy pedig az a körülmény, hogy fogalma sem volt a kérdésről, amelyről költeményét írta, de annyi bizonyos, hogy Jézusa, hogy is mondjam, hús-vér, eleven Jézussá sikeredett, aki azonban nem volt éppen megnyerő egyéniség. Berlioz pedig azt igyekezett bizonygatni a költőnek, hogy a probléma nem az, hogy milyen volt Jézus, jó-e, rossz-e, hanem azt kell kimutatni: Jézus mint személy sohasem élt, minden róla szóló történet kitalálás, mítosz, semmi más. Megjegyzendő: a szerkesztő művelt, olvasott ember volt, s előadásában találóan hivatkozott az ókori történészekre, például a híres alexandriai historikusra, Filónra* vagy a ragyogó műveltségű Josephus Flaviusra,* akik soha egyetlen szóval sem említik Jézus létezését. Átfogó tudásának hála, Mihail Alekszandrovics többek közt még azt is közölhette az ifjú költővel, hogy Tacitus* híres Annales-ei tizenötödik könyvében, annak is a negyvennegyedik fejezetében, a Jézus keresztre feszítéséről szóló mondat nem egyéb, mint késői betoldás, hamisítvány. A költőnek mindez újdonság volt, figyelmesen hallgatta Mihail Alekszandrovicsot, reá függesztve csillogó zöld szemét, s csak nagy ritkán csuklott, halkan szidva a szörpöt. - Nincsen egyetlen keleti vallás,- folytatta Berlioz -, amelyben egy szűz ne szülne istent. A keresztények nem találtak föl semmi újat, ugyanígy alkották meg Jézusukat, aki valójában sosem élt, sose létezett. Ezt kell kidomborítani a költeményben... Berlioz magas tenorja ércesen szárnyalt a néptelen fasorban, és ahogy egyre mélyebben merészkedett a dzsungelbe, amelybe csak nagyon művelt ember hatolhat be nyaktörés kockázata nélkül, egyre több és több érdekes és hasznos adatot közölt az ifjú költővel az egyiptomi Oziriszről, Ég és Föld fiáról és istenéről, a - föníciai Thammuzról, továbbá Mardukról, végül a kevésbé ismert, hatalmas Huitzilopochtliról, akit a mexikói aztékok hajdanában igen nagy tiszteletben részesítettek. És amikor Mihail Alekszandrovics fejtegetései során odáig jutott, hogy az aztékok tésztából is kicsiny Huitzitopochtli-figurákat gyúrtak - a fasorban feltűnt az első ember. Utóbb, amikor - mi tűrés-tagadás - már késő volt, több intézmény is benyújtotta jelentésében ennek az emberhely a személyleírását. E leírások összehasonlítósa mindenkit meg kell, hogy döbbentsen. Az első például azt állítja, hogy a jövevény alacsony növésű volt, aranyfogai voltak, és a jobb lábára sántított. A második szerint óriási termetű volt, koronái platinából voltak, és bal lábára sántított. A harmadik jelentés szűkszavúan közli, hogy a jövevénypele semmiféle különös ismertetőjele nem volt. A magunk részéről hozzá kell fűznünk, hogy egyik személyleírás sem ér egy hajítófát sem. Mindenekelőtt: az idegen egyik lábára sem sántított, s termetére nézve nem volt sem törpe, sem óriás, hanem egyszerűen magas. Ami a fogát illeti: baloldalt platinakoronái voltak, jobboldalt aranykoronái. Finom szürke öltönyt viselt, s lábán ugyanolyan színű külföldi cipőt. Szürke sapkája hetykén félrevágva, hóna alatt nád sétapálca, melynek fekete fogantyúja pudlifejet formáz. Negyven-egynéhány évesnek látszik. Szája kissé ferde. Arca simára borotvált. Haja barna. Jobb szeme fekete, a bal-hogy, hogy nem-zöld. Szemöldöke fekete, de az egyik magasabbra húzódott, mint a másik. Egy szó, mint száz: külföldi. A pad előtt elhaladva, amelyen a szerkesztő meg a költő ültek, az idegen rájuk sandított, majd megállt, és váratlanul leült a szomszédos padra, kétlépésnyire a beszélgetőktől. „Nemet" - állapította meg magában Berlioz. „Angol - gondolta Hontalan. - Nini, hogy nincs melege abban a kesztyűben!" Az idegen végigjártatta tekintetét a tó körül magasló házak négyszögén., és észrevehető volt, hogy mindezt először látja, és fölkelti érdeklődését. Előbb a felső emeleteket vizsgálgatta, melyeknek ablakaiban vakítóan tündökölt az alkonyodó s Berlioz számára mind-örökre leáldozó nap, azután lejjebb tekintett, ahol az ablakok már estiesen elsötétültek: hunyorogva, leereszkedően elmosolyodott, két kezét sétapálcája fogantyújára tette, állát pedig kezére támasztotta.
|