Urban, Milo: Az élő ostor (Živý bič Magyar nyelven)
Živý bič (Szlovák)
|
Az élő ostor (Magyar)Tudták hogy Kúrňava árulta el, mert látták, mint vezette a csendőröket. Újból felforrt ellene a dühük. Ismét bosszantani kezdték: trágyát hánytak a kútjába, a kerítéséből kitördelték a léceket s az ajtajára egy táb lát szögeztek ezzel a felírással: Itt lakik Júdás. Ha nincs a háta mögött a jegyző és a csendőrök, kikergetik Ráztokyból. De Kúrňava ekkor már nem ment sem a jegyzőhöz, sem a csendőrökhöz. Tűrte a szemrehányást. Azon az éjszakán Hlavaj a hámori malomban, az istállóban hált, a pásztort még Ráztokyból ismerte. Még alig derengett, már eltávozott s csak éjszaka tért vissza teljesen átázva. Reggel ismét elment s délben már Žiarban volt, egy Ráztokyhoz tartozó irtványon. A sógora lakott itt a hegyvidéki tanyán, három napot töltött nála; nappal a konyhában s éjjel a csűrben, aránylag veszélytelenül, mert Žiar egy magas, kopár hegyen feküdt, ahonnan mérföldekre jól el lehetett látni. Élő lélek nem férkőzhetett közelébe, anélkül, hogy az éber juhászkutya, a Lapaj, legalább negyedórával hamarább észre ne vette volna. Veszély esetén is elrejtette volna Hlavajt az a keskeny hasadék, amely a Pilyszkó erdőivel összeolvadó fiatal erdőbe torkollott. Már régen fel akart ide jönni, de Eva miatt nem vállalkozott rá. – Úgy vagy itt, mint egy várban – mondta, mikor megérkezett. Trnčik sógor, Eva bátyja szívesen fogadta. A sógor már idősebb ember volt és sokat szenvedett asztmájától, azért nem kellett félnie a háborútól. Megszidta Adamot, hogy nem jött rögtön hozzá, aztán megvendégelte és Evára terelte a beszédet. – Nekem ez az Eva sehogy sem megy a fejembe – kezdte –, nem tudom elhinni, hogy ő valami ilyesmit el tudott volna követni. Hiszen ismerem kicsi korától… Adam legszívesebben hallgatott volna a dologról, de mikor Evára terelődött a beszéd, nem tudott kitérni előle, s így szólt: – Én felőle, nos... őszintén megmondom... csúnya dolgokat gondoltam. Lehet, hogy valami rossz szóval is illettem s ezért nem is akartam hozzád jönni. Hiszen tudod, hogy érinti az ilyesmi az embert. – Gondolom. Hát nem csoda... – De most már sajnálni kezdem – buggyant ki egyszerre Hlavajból. – Megtudtál talán valamit? Mert mi semmi bizonyosat nem hallottunk. – Megtudtam. – S tudod-e, ki rontotta meg? – Tudom. – Hm... Trnčík végighúzta ujját az asztalon s belenézett a hasadékba, ahol az asztallap deszkái összetalálkoztak, mintha habozott volna megkérdezni. De mikor Hlavaj hallgatott, a kíváncsiság mégis győzött benne, s megkérdezte: – Ki volt az? – A jegyző – lökte ki Hlavaj a szót magából. – Okolický? – Ő. Hlavaj fellélegzett; mélyen, hosszan, a foga közt, mint olyan ember, aki kiszabadította becsípett ujját. Trnčík hosszan nézett rá a fejét rázva, mintha a dolgot nem tudná sem megérteni, sem elhinni. Újból keresztülhúzta ujját az asztalon, benézett a repedésbe és azután bizonytalan, halk hangon megkérdezte: – S mit fogsz tenni? – Ha ő volt, akkor... – Akkor? – Megölöm – tört elő Hlavajból tompán, kegyetlenül. – Csak nem... – mosolyodott el tétován Trnčík. – Mi mást tehetek? Mondd? S mivel Trnčík nem felelt, Hlavaj ugyanazon a hangon folytatta: – Be nem perelhetem, elégtételadásra szintén nem kényszeríthetem. Megverni? A kutyát csak magam ellen dühíteném. És... Evát nem kapom vissza. – Hiszen igaz... De megölni... – Miért ne? – Mert az bűn. – A teremtésit! – dörögte Hlavaj s fölugrott, mintha kígyó csípte volna meg. Szétterpesztette a lábát, szeme lángra lobbant, így, mérgesen, fölindultan, kipirulva mondta: – Vajon az oroszokat megölni nem bűn? S ezerszámra öltünk meg olyanokat, akiket azelőtt nem láttunk, akik annyit sem vétettek ellenünk, amennyi a körmünk feketéje. Miért haltak meg ezek a szegények, akik senkinek sem ártottak. S egy ilyen dög, aki más asszonyát ejti meg, aki életében semmi jót nem tett, büntetlenül követhet el mindent? Ilyeneket kellett volna a harcba kergetni, hadd öljék ott egymást halomra, de nem ártatlan embereket, akik saját védelmükre még az ujjukat sem tudják megmozdítani. A bűnt, cimbora, csak nekünk találták ki, de ők nem akarják ismerni. A bűn biztosíték számukra, hogy fel ne perzseljük őket. Én nem mondom, hogy nincsen bűn: van bűn, de ha némelyek óvakodnak tőle, akkor joguk van követelni, hogy mások is óvakodjanak tőle és ne használják ki gonosztettekre. Hlavaj megállt, s Trnčík gyorsan közbeszólt: – Az Isten majd megbünteti Okolickýt. – Isten!... – mondta öblös hangon Hlavaj. – Ez helyes, de ha kelés van a testeden, várni fogsz, míg magától felfakad? Vajon nem veszel-e tűt a kezedbe s nem szúrod-e belé? Hagyjátok a jegyzőt, hadd szennyezze be a fél falut. Meghal egyszer, mert mindenkinek meg kell halnia, és aztán majd megbünteti az Isten. De aztán szelídebb hangon mindjárt hozzátette: – Nem arról van szó, megbünteti-e az Isten vagy sem; egy gyalázatos ember eltávolításáról van szó, egy kelés eltávolításáról. – De eltávolítani, vagy megölni, az nagy különbség – jelentette ki Trnčík. – Jól van, távolítsátok el – nevetett Hlavaj. – Nemcsak hogy nem fogjátok eltávolítani, de egy regiment katonát fognak a nyakatokra küldeni, hogy ne lehessen eltávolítani. Tudjuk, hogyan megy az. Hlavaj nem mondott többet. Trnčík elgondolkozott és sokáig töprengett, ujját végighúzogatta az asztalon és a hasadékba tekingetett. Hlavaj szavai fájón érintették, megsértettek benne valamit, amit az idő régen behegesztett. Nem érintették volna annyira, de annyi kegyetlen, sértő, nyers igazság volt bennük, hogy nem lehetett őket félrelökni. Trnčík azonban nem volt hebehurgya ember. Szeretett mindent jól megrágni; azért alkalmasabb időre raktározta el a szavakat az agyába s tovább kérdezett: – Biztos, hogy Okolický volt? – Azt hallottam. – Ez nem elég. Biztosan kell tudnod. – Meg fogom tudni – mondta Hlavaj elszántan. De Trnčik elnevette magát. – Hm... Ki fogja ezt neked megmondani? – Ő maga: Okolický. Többet nem beszéltek erről. Csak harmadnap, mikor Žiar a lenyugvó nap sugaraiban izzó kődarabként lángolt, Hlavaj a sógora szűrében, fülére húzott sapkában megindult a partról lefelé. Trnčík igyekezett lebeszélni Adamot, de hiába. Hlavaj tántoríthatatlan maradt. – Muszáj! – mondta, ezzel a kurta szóval halomra döntötte Trnčik minden érvét. Kikísérte a ház elé s hosszan elnézte, mint kisebbedik karcsú, délceg alakja lépésről lépésre, s mint tűnik el a völgyre szálló alkony kékségében. – Szörnyű ember – dörmögte a bajusza alatt. Várta Hlavajt éjjel, várta reggel és másnap reggeltől estig, de Hlavaj nem jött. Trnčík már azt gondolta, hogy baj van, hogy Adamot elfogták, de este alighogy lefeküdt, lépések hangzottak a pitvarban s Hlavaj lépett a szobába. Sapkáját a lócára dobta, mellé telepedett, kabátujjával megtörölte homlokát s kifújta magát. – Találkoztál vele? – kérdezte Trnčík az ágyban. – Találkoztam – felelte Hlavaj. – Okolickýval? – Vele. – No és? – Hm. Hlavaj úgy ült ott, hogy az ablak a háta mögött volt. A hold épp most kapaszkodott ki a völgyből. Az ezüstös ablakon Trnčík látta, hogy Hlavaj vállat vont: – Nem vallotta be, de a fejemet adnám, hogy ő volt. – S mit csináltál vele? Hlavaj, mintha szégyellte volna magát, csak annyit mondott: – Semmit…
|