Dyk, Viktor: A Feltámasztás, I. és III. (Vzkříšení, I. a III. Magyar nyelven)

                         Mortos voco, vivos plango.
I.
Kde živí hlučí, ve svém ztišení
dočkají-li se mrtví Vzkříšení?

Šli, ale nejdou, snili, nezasní,
ať byli šťastní, ať snad nešťastní,

teď leží bez slova a bez hnutí,
spí pod kamenem zapomenutí.

Kdo silný dost, že kámen odvalí,
kdo doufá, jako oni doufali?

Věřící jejich vírou kdo tu je,
jak milovali, kdo tu miluje?

Když jarní vánek svěže zavane,
kdo může vzbudit dávno uspané?

Kdo chtěl by křísit, rady neví si,
kdo chtěl by vzkřísit, možná, nevzkřísí.

Za pozdní noci, když vše utichne,
zašeptá někdo, někdo zavzdychne?

Tma kryje kraj, tma zahaluje dům,
ve kterém dobilo cor cordium.

Bije jen živým s věže hodina?
Žije se, pozapomíná?

Snad mohli slovo době doříci
Zlatému Teleti se kořící,

snad doznívá jich píseň nejasně,
snad umlkali příliš předčasně,

snad také uši živých neslyší
poslání mrtvých, moudrost nejvyšší.

Ne moje řeč, jen tiché šeptání
vzbudí-li dávno mrtvé ze spaní?
   
   
(...)
   
   
III.
Kdo chtěl by vzkřísit, rady neví si.
Kdo chtěl by křísit, možná nevzkřísí.

V půlnoční chvíli šeptám však si tich:
To, co jsem řekl, platí o živých.

Jsou mrtví silní, živých silnější
a dobří jsou jak chléb náš vezdejší

a v zamyšleném možná ztišení
zítřejší připravují Vzkříšení!

                         Mortos voco, vivos plango.
I.
Hol élők zúgják túl a hallgatást,
megérnek-e holtak Feltámadást?

Álmodtak, de nem álmodhatva túl,
mindegy, boldogan, boldogtalanul,

most nincsen szó és nincsen mozdulat,
alusznak felejtés köve alatt.

Ki erős követ elgördíteni,
ki tud, mint ők tudtak, reményleni?

Az ő hitükkel hinni ki hihet?
Mint ők tudtak szeretni, ki szeret?

Mikor a kikelet friss szele kel,
rég elszunnyadtat ki kelt újra fel?

Ki feltámasztana, tanácstalan,
és a feltámasztó szó odavan.

Mikor csend ül a késő éjszakán,
szisszen-e valaki, sóhajt-e tán?

Koromsötét ül házon, kőfalún,
hol nem dobog már a cor cordium.

Toronyról óra csak élőknek üt?
Élők el-elfelejtik életük?

Tán elmondhatták koruknak szavuk,
hogy Aranyborjúról szavalt koruk,

tán itt visszhangzik mit zengtek, a dal,
bár elhallgattak már, sőt túl hamar,

talán nem is hallhatja, aki él,
mit a holtak bölcsessége beszél.

Nem az én szavam, csak halk suttogás
ébreszt rég elhúnytakat, semmi más?
   
   
(...)
   
   
III.
Ki feltámasztana, tanácstalan,
és a feltámasztó szó odavan.

De éjfélkor azt suttogom, hogy az,
mit mondtam, a még élőkre igaz.

Erejük holtakénál többet ér,
és jók, mint a mindennapi kenyér,

és övék az elmélyült hallgatás,
benne a holnapi Feltámadás!
   
   
   
A mottó: „A holtakat hívom, az élőket siratom." Harangokon gyakran szereplő feliratnak, egy középkori vers részletének: „Vivos voco, mortuos plango, = Az élőket szólítom, a holtakat siratom” visszájára fordítása. Az idézet egy Schiller-vers révén is ismeretes.

Cor cordium (latin): a szív legmélye, a lélek legtitkosabb zuga.