Nordbrandt, Henrik (1945–) Művek   hu da

Életrajz

Henrik Nordbrandt (1945) Koppenhágában született. A mai dán líra egyik legmarkánsabb hangú, vezető egyéniségének számít. Így nem véletlen az , hogy ő is átvehette a nagytekintélyű Északi Díjat, amellyel a megelőző 1-2 év egyik legkiemelkedőbbnek ítélt irodalmi alkotását tüntetik ki évente, bár figyelembe veszik az egész mögöttes életművet is. Nordbrandt minkét szempontból vitán felüli választás volt, hiszen az Álomhidak (Drømmebroer) címmel 1998-ban megjelent verseskötetének gazdagsága nem csupán a versolvasók lelkesedését és a kritikusok egyöntetű szuperlatívuszait váltotta ki, de kitüntetése az egész dán, sőt északi irodalmi közvélemény elvárásainak is megfelelt. S Nordbrandt annak ellenére lett díjazott, hogy egy évvel korábban is dánt tüntettek ki az Északi Díjjal: Pia Tafdrup költőnőt. Első verseskötete 1966-ban jelent meg, a feltűnően szerény Versek (Digt) címmel. A 60-as években még további két kötetet jelentetett meg Miniatúrák (Miniaturer; 1967), illetve Hétalvók (Syvsovere; 1969) címmel. Természetesnek tűnik ezeket a verseket együtt vizsgálni. Politikai-szociális hátterük a második világháborút követő első két évtized lassú, de folyamatos gazdasági felemelkedésével függ össze, ami a fiatalabb nemzedékek türelmetlenebb szemével nézve már-már stagnálásnak tűnt és elégedetlenséget váltott ki körükben. Külpolitikailag mindehhez ráadásul a hidegháborús korszak nyomott légköre kapcsolódott. Mindez együttesen egyfajta kultúrpesszimista hangvételhez  vezetett Nordbrandtnál (mint másoknál is), némi melankóliával és itt-ott gyilkos iróniával fűszerezve, s telítve októberi hetes esők szürke hangulatával, rozsdaette villamosok zörgésével, elhanyagolt, vagy egyenesen lakatlan villalakásokkal és zöldre mázolt, magányos telefonfülkékkel. Költészetének karakterisztikus stílus- és képvilága azonban hiánytalanul jelen van már ezekben az első kötetekben is, de még csupán Dánia kisvilágára szűkítve. Költőnk ekkoriban részben keleti nyelveket tanult a koppenhágai egyetemen (kínait, törököt), részben pedig kritikákat, könyvismertetéseket írt a napi sajtónak és a dán rádiónak. A nagy ugráshoz, a meglepő és szokatlan nyitáshoz a 70-es évekkel érkezett el költészete, amikor is évekre, sőt évtizedekre a görög szigetvilágba és Törökországba telepedett át, de ott is folytonosan vándorolva Athén, Bejrút Isztambul térségében, görög és török kikötővárosok forgatagában vagy éppen Leszbosz és Szümi csendjében élve. A nyugtalanságtól  űzött örök keresés és vándorlás költője lett itt, a Földközi-tenger keleti medencéjének tájain, s élményei, e távoli földek nyelvei, hangjai, színei, zajai, szaga mintegy gátakat szakítva áramlottak be verseibe. Mindezt azonban sohasem a turista vagy éppen a tudományos utazó szemével látja és nézi, hanem magánszemélyként éli át; a két, egymástól oly távoli világ: a hűvös-kimért északi és a nyüzsgő-forró közelkeleti egyidejű szemlélőjeként. A görög és kisázsiai Mediterráneummal eleddig teljesen szokatlan képek, látványok kerültek bele a dán lírába, s velük együtt az ottani népek szemléletmódja, gondolkodása, vallási  és filozófiai felfogása. E korszakának legfontosabb kötetei a következők voltak: Környezetek (Omgivelser; 1972), Útrakelések és megérkezések (Opbrud og ankomster; 1974), Óda a tintahalhoz és más szerelmes versek (Ode til blæksprutten og andre kjærlighedsdigte; 1975), Üveg (Glas; 1976), Jégkor  (Istid; 1977), Isten háza (Guds hus; 1977), Kísértetjátékok (Spøgelseslege; 1979). Ám azon kívül, hogy a hazájától annyira különböző idegen világot tükröznek ezek a versek, mély lelki válságról is tanúskodnak. Az elvesztés és a beteljesedés, a hiányérzet, a búcsú, a vélt és remélt rátalálás és megérkezés, valamint a kis idő után mindenütt egyformán érzett elvágyódás tölti ki őket. Tulajdonképpen már az 1977-es Jégkortól kezdve egyre élesedik írásaiban a kor és a társadalom kritikája is, nem utolsó sorban a szarkazmus és a szatíra eszközeivel kifejezve. A 80-as években írt verseiben aztán ezek válnak a tényleges uralkodó elemekké, miközben eddigi mediterrán világába Olasz- és Spanyolországot is mindinkább kezdi belefoglalni. E korszakának kötetei közül megemlítendők itt a 84 vers (84 digte; 1984), A kéz remegése novemberben (Håndens skælven i november; 1986), A mauzóleum alatt (Under mausolæet; 1987), Víztükör (Vandspejlet; 1989) címűek. A 90-es években megjelent kötetei közül A kígyók a menny kapujában (Ormene ved himlens port; 1995) és az Álomhidak (Drømmebroer; 1998) a legjelentősebbek. Az elsőül említett kötet verseinek hátterét egy konkrét haláleset fölött érzett fájdalma adja, míg az utóbbi kötetben, amelyért Nordbrandtot az Északi Díjjal tüntették ki, gyerekkorának sok szempontból szörnyűnek nevezhető élményvilágához tér vissza. Az Álomhidak a kritikusok egyöntetű véleménye szerint Nordbrandt eddigi legkiemelkedőbb, legerősebb kötete, költői tevékenységének eddigi csúcspontja. Dániai népszerűsége folytán hamarosan fordítani kezdték idegen nyelvekre is, s 1979-ben például két verseskötetet is kiadtak tőle angolul: God's House, illetve Selected Poems címmel, 1980-ban pedig svédül jelent meg tőle versválogatás: Uppbrott och ankomster, míg magyarul csak folyóiratközlésben jelent meg néhány verse. Verseken kívül kiadott esszéköteteket, gyermekek számára írt könyveket, regényt, elbeszéléskötetet, naplót és egy török szakácskönyvet is. Írói munkásságát a mostani Északi Díjon kívül sok más egyéb díjjal is kitüntették, közülük hadd említsük meg itt csupán a Dán Akadémia díját (1980), a Svéd Akadémia díját (1990), valamint a dán könyvkereskedők által alapított Arany Babérkoszorú díjat (1995).

(Az oldal szerkesztője: P. T.)