Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hofmannsthal, Hugo von: Élmény (Erlebnis Magyar nyelven)

Hofmannsthal, Hugo von portréja

Vissza a fordító lapjára

Erlebnis (Német)

Mit silbergrauem Dufte war das Tal

Der Dämmerung erfüllt, wie wenn der Mond

Durch Wolken sickert. Doch es war nicht Nacht.

Mit silbergrauem Duft des dunklen Tales

Verschwammen meine dämmernden Gedanken,

Und still versank ich in dem webenden,

Durchsichtgen Meere und verließ das Leben.

Wie wunderbare Blumen waren da,

Mit Kelchen dunkelglühend! Pflanzendickicht,

Durch das ein gelbrot Licht wie von Topasen

In warmen Strömen drang und glomm. Das Ganze

War angefüllt mit einem tiefen Schwellen

Schwermütiger Musik. Und dieses wußt ich,

Obgleich ichs nicht begreife, doch ich wußt es:

Das ist der Tod. Der ist Musik geworden,

Gewaltig sehnend, süß und dunkelglühend,

Verwandt der tiefsten Schwermut.

                                Aber seltsam!

Ein namenloses Heimweh weinte lautlos

In meiner Seele nach dem Leben, weinte,

Wie einer weint, wenn er auf großem Seeschiff

Mit gelben Riesensegeln gegen Abend

Auf dunkelblauem Wasser an der Stadt,

Der Vaterstadt, vorüberfährt. Da sieht er

Die Gassen, hört die Brunnen rauschen, riecht

Den Duft der Fliederbüsche, sieht sich selber.

Ein Kind, am Ufer stehn, mit Kindesaugen,

Die ängstlich sind und weinen wollen, sieht

Durchs offne Fenster Licht in seinem Zimmer –

Das große Seeschiff aber trägt ihn weiter,

Auf dunkelblauem Wasser lautlos gleitend

Mit gelben, fremdgeformten Riesensegeln.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gutenberg.org/files/31625/31625-h/31625-h.htm#Page_9

Élmény (Magyar)

Ezüstszürke párával telt a völgy,

Mint mikor a holdfény átszivárog

Felhők falán. De nem volt éjszaka.

Gondolataim összemosódtak

Ezüstszürke párájával a völgynek.

Belémerültem csendesen a lengő

Tengerbe, és elhagyott az élet.

Milyen csodás virágok voltak ott

Sötéten izzó vázákban! Bozót,

Áthatva sárga fénytől, mint topáztól,

Meleg áramlatokba tört és izzott,

Minden megtelt mély áradásával

Bánatos, komor zenének. És tudtam,

Bár föl nem fogtam, ámde tudtam:

Ez a halál. Az ő zenéje szól

Sötét izzással, édes vággyal telten,

Amely a legmélyebb bánattal rokon.

           De furcsa ez!

Egy névtelen honvágy sírt hangtalan

A lelkemben, az élet után, sírt,

Mint az sír, aki nagy tengeri hajón

Óriási sárga vitorlák alatt estefelé

A sötétkék vízen elhalad a város,

Szülővárosa előtt. És látja

Az utcákat, hallja a kutak csobogását, érzi

Az orgona illatát, látja magát is,

Egy gyermek áll a parton, aggódó

Gyermekszemekkel, sírni volna kedve, látja

A fényt szobája nyitott ablakán--

A nagy hajó azonban elviszi,

Hangtalan siklik a sötétkék vízen,

Óriási sárga, idegenszerű vitorlák alatt.



FeltöltőZöldi Péter
Az idézet forrásasaját

minimap