Kinsella, Thomas: Februári tükör (Mirror in February Magyar nyelven)

The day dawns, with scent of must and rain,
Of opened soil, dark trees, dry bedroom air.
Under the fading lamp, half dressed -- my brain
Idling on some compulsive fantasy --
I towel my shaven jaw and stop, and stare,
Riveted by a dark exhausted eye,
A dry downturning mouth.

It seems again that it is time to learn,
In this untiring, crumbling place of growth
To which, for the time being, I return.
Now plainly in the mirror of my soul
I read that I have looked my last on youth
And little more; for they are not made whole
That reach the age of Christ.

Below my window the wakening trees,
Hacked clean for better bearing, stand defaced
Suffering their brute necessities;
And how should the flesh not quail, that span for span
Is mutilated more? In slow distaste
I fold my towel with what grace I can,
Not young, and not renewable, but man.

Hajnal, eső, sötét fák. A fölásott
föld nyers szaga tör a fülledt szobába.
A halványuló fényben tétovázok,
jár az eszem egy kényszerképzeten.
Borotvált állam törlöm, és egy kába,
fáradt, sötét szem néz szembe velem,
s látom legörbült, cserepes számat.

Igen, úgy tünik, van még mit tanulnom
e folyvást romló s újuló helyen,
ahová vissza-visszahoz a sorsom.
A lélek tükrén most az olvasódik,
hogy ifjú arcom nem lesz már nekem
ha véglegessé nemis formálódik
a krisztusi kor előtt senki sem.

Lenn a kertben ébrednek a fák is,
a jobb termésért csúful csonkítottak.
Hogy tűri, im, a szenvedést az ág is!
Ha szükséges, hát tűrj, test, fegyelemmel.
Aláztatások! Te szépen hajtogasd csak
törülköződet, s tedd helyére rendben.
Te nem ifjú és nem újuló, de ember.