Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Landor, Walter Savage: Búcsú Itáliától (Farewell to Italy Magyar nyelven)

Landor, Walter Savage portréja

Farewell to Italy (Angol)

I leave thee, beauteous Italy! no more           

From the high terraces, at even-tide,  

To look supine into thy depths of sky,          

Thy golden moon between the cliff and me, 

Or thy dark spires of fretted cypresses

Bordering the channel of the milky way.      

Fiesole and Valdarno must be dreams           

Hereafter, and my own lost Affrico  

Murmur to me but in the poet’s song.

I did believe (what have I not believ’d?),

Weary with age, but unoppress’d by pain,    

To close in thy soft clime my quiet day        

And rest my bones in the mimosa’s shade.   

Hope! Hope! few ever cherish’d thee so little;          

Few are the heads thou hast so rarely rais’d;

But thou didst promise this, and all was well.

For we are fond of thinking where to lie       

When every pulse hath ceas’d, when the lone heart  

Can lift no aspiration – reasoning      

As if the sight were unimpair’d by death,

Were unobstructed by the coffin-lid, 

And the sun cheer’d corruption! Over all      

The smiles of Nature shed a potent charm,   

And light us to our chamber at the grave.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bartleby.com

Búcsú Itáliától (Magyar)

Elhagylak, szép Itália! soha

nem nézem már az estdagálykor én

hanyattfekvén a mennyed mélyeit,

aranyló holdad terraszok fölött

s a ciprusok sötét csúcsívein

átvándorló Tejút lágy fényeit.

Álom lesz majd Valderno s Fiesole

ezentúl már s csupán a versben él

s mormol nekem a régi Affrico.

Valóban hittem, (s mit nem hittem én?)

hogy itt fáradtan elpihenhetek

s nem fáj majd semmi és mimóza hűs

árnyán nyugosznak majdan csontjaim.

Remény! Remény! nem dédelgettél engem,

nem dajkáltad, csak ritkán, lelkemet:

de ezt te így ígérted s rendbe volt.

Mert oly jó tudni azt, hogy merre fekszünk,

mikor nem lüktet már se ér, se szív,

s nem száll lehelletünk... mint hogyha épp

szemünk nem halna meg, ha meghalunk,

s koporsódeszkán, szemfödélen át    

enyészetünket enyhítné a fény!         

S e mindenen szétáradó mosoly        

ránkhullna még, ha elfödött a sír.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap