Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Munro, Alice: Asszonyok, lányok élete (részlet) (Lives of Girls and Women (detail) Magyar nyelven)

Munro, Alice portréja
Mesterházi Mónika portréja

Vissza a fordító lapjára

Lives of Girls and Women (detail) (Angol)

The Flats Road

  We spent the days along the Wawanash River, helping Uncle Benny fish. We caught frogs for him. We chased them, stalked them, crept up on them along the muddy riverbanks under the willow trees and in the marshy hollows full of cattails and swordgrass that left the most delicate, at first invisible, cuts on our bare legs. Old frogs knew enough to stay out of our way, but we did not want them, it was the slim, young green ones, the juicy adolescents, that we were after, cool and slimy; we squished them tenderly in our hands, then plopped them in a honey pail and put the lid on. There they stayed until Uncle Benny was ready to put them on the hook.
  He was not our uncle, or anybody’s.
  He stood a little way out in the shallow brown water, where the muddy bottom gives way to pebbles and sand. He wore the same clothes even, day of his life everywhere you saw him - rubber boots, overalls, no shirt, a suit jacket, rusty black and buttoned, showing a V of tough red skin with a tender edge of white. A felt hat on his head had kept its narrow ribbon and two little feathers, which were entirely darkened with sweat.
  Though he never turned around he knew if we put a foot in the water.
  "You kids want to splash in the mud and scare off the fish you go and do it someplace else, get off of my riverbank.”
  It was not his. Right here, where he usually fished it was ours. But we never thought of that. To his way of thinking the river and the bush and the whole of Grenoch Swamp more or lets belonged to him, because he knew them, better than anybody else did. He claimed he was the only person who had been right through the swamp, not just made little trips in around the edges. He said there was a quicksand hole in there that would take down a two-ton truck like a bite of breakfast. (In my mind I saw it shining, with a dry-liquid roll - I had it mixed up with quicksilver.) He said there were holes in the Wawanash River that were twenty feet deep in the Middle of summer. He said he could take us to them, but he never did.
  He was prepared to take offense at a glimmer of doubt.
  "You fall into one of them, then you'll believe me."
  He had a heavy black moustache, fierce eyes, a delicate predatory face. He was not so old as his clothes his moustache, his habits, would lead you to believe; he was the sort of man who becomes a steadfast eccentric almost before he is out of his teens. In all his statements, predictions, judgments there was a concentrated passion. In our yard, once, looking up at a rainbow, he cried, "You know what that is? That's the Lord's promise that there isn’t ever going to be another flood!" He quivered with the momentousness of this  promise as if it had just been made, and he himself was the bearer of it.
  When he had caught what fish he wanted (he threw back the black bass, kept the chub and fedfin, saying that redfin was a tasty fish, though full of bones as a pincushion is of needles), we would all climb out of the shady river trough and head across the fields toward his house. Owen and I, barefoot, walked easily on stubble. Sometimes our unsociable dog, Major, followed at a distance. Away at the edge of the bush - the bush that turned into a swamp, a mile further in – was Uncle Benny's house, tall and silvery, old unpainted boards, bleached dry in the summer, and dark green blinds, cracked and torn, pulled down over all the windows. The bush behind it was black, hot, thick with thorny bushes, and dense with insects whirling in galaxies.
  Between the house and the bush were several pens in which he had always some captive animals - a half-tame golden ferret, a couple of wild minks, a red fox whose leg had been torn in a trap. She limped, and howled at night, and was called Duchess. The coons he did not need pens for. They lived around the yard and in the trees, tamer than cats, and came to the door to be fed. They were fond of chewing gum. Squirrels came too and sat boldly on the window sills and foraged in the piles of newspapers on the porch.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://books.google.hu/books

Asszonyok, lányok élete (részlet) (Magyar)

Élet a Flats Roadon

  Hosszú napokat töltöttünk a Wawanash folyón, segítettünk Benny bátyámnak horgászni. Mi fogtuk neki a békákat. Becserkésztük őket, utánuk kúsztunk, úgy fogtuk el őket a sáros folyóparton a fűzfák alatt meg a lápos mélyedésekben, ahol a tarack meg a sás nőtt, és fi-nom, eleinte alig látható karcolásokat húzott a csupasz lábunkra. Az öreg békáknak volt annyi eszük, hogy kitérjenek az utunkból, de mi nem is őket kerestük, hanem a vékony, fiatal zöldeket, a lédús kamaszokat, a hűvöseket és nyálkásakat; gyengéden összefacsartuk őket a markunkban, aztán beejtettük egyenként a mézesüvegbe, és rácsavartuk a fedelet. Ott is maradtak, amíg Benny bátyám föl nem tűzte őket a horogra.
  Nem volt a bátyánk, sem senkié.
  Egy kicsivel kijjebb állt, a sekély, barna vízben, ahol az iszapos medret felváltja a sóder és a homok. Ugyanazt a ruhát hordta minden áldott nap, bárhol találkozott vele az ember: gumicsizmát, kezeslábast ing nélkül, hozzá rozsdabarna, gombos öltönyzakót, amiből ki-látszott a cserzett, vörös bőr V-je meg a halvány fehér pereme. Nemezkalapján megmaradt a vékony szalag és hozzá két kis toll, bár teljesen elfeketedtek az izzadságtól.
  Benny bátyám soha nem fordult hátra, de azért tudta, mikor tesszük a lábunkat a vízbe.
  – Ha nekem fröcskölődni akartok a sárban, meg elijeszteni a halakat, srácok, akkor menjetek innét, hagyjatok békét a folyópartomnak.
  Nem volt az övé. Ez itt például, ahol horgászni szokott, a miénk volt. De erre sosem gondoltunk. Az ő felfogása szerint a folyó, a bozót meg az egész Grenoch-mocsár többé-kevésbé az övé volt, mivel jobban ismerte, mint bárki más. Azt állította, ő az egyetlen ember, aki az egész mocsarat bejárta, nem csak úgy csalinkázott a peremén. Azt mondta, van odabent az ingoványban egy lyuk, ami egy falásra elnyelne egy kéttonnás teherautót. (Én képzeletben egy fényes, guruló, száraz cseppet láttam – az ingoványt összekevertem a higannyal.) Benny bátyám azt mondta, a Wawanash folyóban vannak olyan lyukak, hogy nyár közepén akár hét méter mélyek. Azt mondta, elvihet oda minket is, aztán mégsem vitt.
  A kétkedés legkisebb jelére kész volt megbántódni.
  – Majd beleestek valamelyikbe, aztán elhiszitek.
  Tömör, fekete bajsza volt, szúrós szeme, finom ragadozóarca. Nem volt olyan öreg, mint a ruhája, a bajsza meg a szokásai alapján hinni lehetett; az a fajta ember volt, aki már addigra javíthatatlan különc, mire kinő a kamaszkorból. Minden kijelentésében, jóslatá-ban, ítéletében szenvedély izzott. Egyszer az udvarunkon állt, felnézett a szivárványra, és elkiáltotta magát: – Tudjátok, mi az? Az Úr ígérete, hogy soha többé nem lesz vízözön! – Beleborzongott az ígéret jelentőségébe, mintha épp most hallotta volna az Urat, és ő maga hozta volna a hírt.
  Ha fogott annyi halat, amennyit akart (a feketesügért visszadobta, csak a fejes domolykót meg a vörösszárnyú keszeget tartotta meg: azt mondta, a keszeg ízes hal, bár úgy tele van szálkával, mint a tűpárna tűvel), mi is kimásztunk az árnyékos holtágból, és a mezőn át a háza felé tartottunk. Owennel mezítláb is könnyedén jártunk a tarlón. Néha a távolból öntörvényű kutyánk, Lord is követett minket. Benny bátyám háza messzebb állt, a bozót peremén – amely bozót egy-két kilométerrel beljebb mocsárrá változott –, magas ház régi, festetlen deszkából, a nyár fakó ezüstösre égette, és minden ablakán lehúzták a kihasadt, szakadozott, sötétzöld rolót. Mögötte a fekete, forró, tövises cserjékkel teli bozótos, ahol a rovarok külön galaxisokban kavarogtak.
A ház és a bozót között ketrecek álltak, ezekben Benny bátyám állandóan fogva tartott valamilyen állatot – egy félszelíd, aranyszínű vadászgörényt, néhány vad vidramenyétet, egy vörös rókát, amelyiknek egy csapdában eltörött a lába. Sántikált, éjszaka vonított, és Hercegnőnek nevezték. A mosómedvéket nem is kellett ketrecben tartani. Az udvaron laktak meg a fákon, szelídebbek voltak, mint a macska, és bejöttek az ajtón, ha enni kértek. Kedvelték a rágót. Mókusok is jöttek, és bátran megültek az ablakpárkányon, vagy a tornác újsághalmai közt kutattak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaM. M.

minimap