Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Salinger, J. D.: Lenn a dingiben (Down at the Dinghy Magyar nyelven)

Salinger, J. D. portréja

Vissza a fordító lapjára

Down at the Dinghy (Angol)

It was a little after four o'clock on an Indian Summer afternoon. Some fifteen or twenty times since noon, Sandra, the maid, had come away from the lake-front window in the kitchen with her mouth set tight. This time as she came away, she absently untied and re-tied her apron strings, taking up what little slack her enormous waistline allowed. Then she went back to the enamel table and lowered her freshly uniformed body into the seat opposite Mrs. Snell. Mrs. Snell having finished the cleaning and ironing was having her customary cup of tea before walking down the road to the bus stop. Mrs. Snell had her hat on. It was the same interesting, black felt headpiece she had worn, not just all summer, but for the past three summers--through record heat waves, through change of life, over scores of ironing boards, over the helms of dozens of vacuum cleaners. The Hattie Carnegie label was still inside it, faded but (it might be said) unbowed.
"I'm not gonna worry about it," Sandra announced, for the fifth or sixth time, addressing herself as much as Mrs. Snell. "I made up my mind I'm not gonna worry about it. What for?"
"That's right," said Mrs. Snell. "I wouldn't. I really wouldn't. Reach me my bag, dear."
A leather handbag, extremely worn, but with a label inside it as impressive as the one inside Mrs. Snell's hat, lay on the pantry. Sandra was able to reach it without standing up. She handed it across the table to Mrs. Snell, who opened it and took out a pack of mentholated cigarettes and a folder of Stork Club matches. Mrs. Snell lit a cigarette, then brought her teacup to her lips, but immediately set it down in its saucer.
"If this don't hurry up and cool off, I'm gonna miss my bus." She looked over at Sandra, who was staring, oppressedly, in the general direction of the copper sauce-pans lined against the wall. "Stop worryin' about it," Mrs. Snell ordered. "What good's it gonna do to worry about it? Either he tells her or he don't. That's all. What good's worryin' gonna do?"
"I'm not worryin' about it," Sandra responded. "The last thing I'm gonna do is worry about it. Only, it drives ya loony, the way that kid goes pussyfootin' all around the house. Ya can't hear him, ya know. I mean nobody can hear him, ya know. Just the other day I was shellin' beans--right at this here table--and I almost stepped on his hand. He was sittin' right under the table."
"Well. I wouldn't worry about it."
"I mean ya gotta weigh every word ya say around him," Sandra said. "It drives ya loony."
"I still can't drink this," Mrs. Snell said. ". . . That's terrible. When ya gotta weigh every word ya say and all."
"It drives ya loony! I mean it. Half the time I'm half loony." Sandra brushed some imaginary crumbs off her lap, and snorted. "A four-year-old kid!"
"He's kind of a good-lookin' kid," said Mrs. Snell. "Them big brown eyes and all."
Sandra snorted again.
"He's gonna have a nose just like the father." She raised her cup and drank from it without any difficulty. "I don't know what they wanna stay up here all October for," she said malcontentedly, lowering her cup. "I mean none of 'em even go anywheres near the water now. She don't go in, he don't go in, the kid don't go in. Nobody goes in now. They don't even take that crazy boat out no more. I don't know what they threw good money away on it for."
"I don't know how you can drink yours. I can't even drink mine."
Sandra stared rancorously at the opposite wall. "I'll be so gladda get backa the city. I'm not foolin'. I hate this crazy place." She gave Mrs. Snell a hostile glance. "It's all right for you, you live here all year round. You got your social life here and all. You don't care."
"I'm gonna drink this if it kills me," Mrs. Snell said, looking at the clock over the electric stove.
"What would you do if you were in my shoes?" Sandra asked abruptly. "I mean what would you do? Tella truth."
This was the sort of question Mrs. Snell slipped into as if it were an ermine coat. She at once let go her teacup. "Well, in the first place," she said, "I wouldn't worry about it. What I'd do, I'd look around for another--"
"I'm not worried about it," Sandra interrupted.
"I know that, but what I'd do, I'd just get me--"
The swinging door opened from the dining room and Boo Boo Tannenbaum, the lady of the house, came into the kitchen. She was a small, almost hipless girl of twenty-five, with styleless, colorless, brittle hair pushed back behind her ears, which were very large. She was dressed in knee-length jeans, a black turtleneck pullover, and socks and loafers. Her joke of a name aside, her general unprettiness aside, she was-in terms of permanently memorable, immoderately perceptive, small-area faces-a stunning and final girl. She went directly to the refrigerator and opened it. As she peered inside, with her legs apart and her hands on her knees, she whistled, unmelodically, through her teeth, keeping time with a little uninhibited, pendulum action of her rear end. Sandra and Mrs. Snell were silent. Mrs. Snell put out her cigarette, unhurriedly.
"Sandra . . ."
"Yes, ma'am?" Sandra looked alertly past Mrs. Snell's hat.
"Aren't there any more pickles? I want to bring him a pickle."
"He et 'em," Sandra reported intelligently. "He et 'em before he went to bed last night. There was only two left."
"Oh. Well, I'll get some when I go to the station. I thought maybe I could lure him out of that boat." Boo Boo shut the refrigerator door and walked over to look out of the lake-front window. "Do we need anything else?" she asked, from the window.
"Just bread."
"I left your check on the hall table, Mrs. Snell. Thank you."
"O.K.," said Mrs. Snell. "I hear Lionel's supposeta be runnin' away." She gave a short laugh.
"Certainly looks that way," Boo Boo said, and slid her hands into her hip pockets.
"At least he don't run very far away," Mrs. Snell said, giving another short laugh.
At the window, Boo Boo changed her position slightly, so that her back wasn't directly to the two women at the table. "No," she said, and pushed back some hair behind her ear. She added, purely informatively: "He's been hitting the road regularly since he was two. But never very hard. I think the farthest he ever got--in the city, at least--was to the Mall in Central Park. Just a couple of blocks from home. The least far--or nearest--he ever got was to the front door of our building. He stuck around to say goodbye to his father."
Both women at the table laughed.
"The Mall's where they all go skatin' in New York," Sandra said very sociably to Mrs. Snell. "The kids and all."
"Oh!" said Mrs. Snell.
"He was only three. It was just last year," Boo Boo said, taking out a pack of cigarettes and a folder of matches from a side pocket in her jeans. She lit a cigarette, while the two women spiritedly watched her. "Big excitement. We had the whole police force out looking for him."
"They find him?" said Mrs. Snell.
"Sure they found him!" said Sandra with contempt. "Wuddaya think?"
"They found him at a quarter past eleven of night, in the middle of--my God, February, I think. Not a child in the park. Just muggers, I guess, and an assortment of roaming degenerates. He was sitting on the floor of the bandstand, rolling a marble back and forth along a crack. Half-frozen to death and looking--"
"Holy Mackerel!" said Mrs. Snell. "How come he did it? I mean what was he runnin' away about?"
Boo Boo blew a single, faulty smoke-ring at a pane of glass. "Some child in the park that afternoon had come up to him with the dreamy misinformation, `You stink, kid.' At least, that's why we think he did it. I don't know, Mrs. Snell. It's all slightly over my head."
"How long's he been doin' it?" asked Mrs. Snell. "I mean how long's he been doin' it?"
"Well, at the age of two-and-a-half," Boo Boo said biographically, "he sought refuge under a sink in the basement of our apartment house. Down in the laundry. Naomi somebody--a close friend of his--told him she had a worm in her thermos bottle. At least, that's all we could get out of him." Boo Boo sighed, and came away from the window with a long ash on her cigarette. She started for the screen door. "I'll have another go at it," she said, by way of goodby to both women.
They laughed.
"Mildred," Sandra, still laughing, addressed Mrs. Snell, "you're gonna miss your bus if ya don't get a move on."
Boo Boo closed the screen door behind her.
She stood on the slight downgrade of her front lawn, with the low, glaring, late afternoon sun at her back. About two hundred yards ahead of her, her son Lionel was sitting in the stem seat of his father's dinghy. Tied, and stripped of its main and jib sails, the dinghy floated at a perfect right angle away from the far end of the pier. Fifty feet or so beyond it, a lost or abandoned water ski floated bottom up, but there were no pleasure boats to be seen on the lake; just a stern-end view of the county launch on its way over to Leech's Landing. Boo Boo found it queerly difficult to keep Lionel in steady focus. The sun, though not especially hot, was nonetheless so brilliant that it made any fairly distant image--a boy, a boat--seem almost as wavering and refractional as a stick in water. After a couple of minutes, Boo Boo let the image go. She peeled down her cigarette Army style, and then started toward the pier.
It was October, and the pier boards no longer could hit her in the face with reflected heat. She walked along whistling "Kentucky Babe" through her teeth. When she reached the end of the pier, she squatted, her knees audible, at the right edge, and looked down at Lionel. He was less than an oar's length away from her. He didn't look up.
"Ahoy," Boo Boo said. "Friend. Pirate. Dirty dog. I'm back."
Still not looking up, Lionel abruptly seemed called upon to demonstrate his sailing ability. He swung the dead tiller all the way to the right, then immediately yanked it back in to his side. He kept his eyes exclusively on the deck of the boat.
"It is I," Boo Boo said. "Vice-Admiral Tannenbaum. Nee Glass. Come to inspect the stermaphors."
There was a response.
"You aren't an admiral. You're a lady," Lionel said. His sentences usually had at least one break of faulty breath control, so that, often, his emphasized words, instead of rising, sank. Boo Boo not only listened to his voice, she seemed to watch it.
"Who told you that? Who told you I wasn't an admiral?"
Lionel answered, but inaudibly.
"Who?" said Boo Boo.
"Daddy."
Still in a squatting position, Boo Boo put her left hand through the V of her legs, touching the pier boards in order to keep her balance. "Your daddy's a nice fella," she said, "but he's probably the biggest landlubber I know. It's perfectly true that when I'm in port I'm a lady--that's true. But my true calling is first, last, and always the bounding--"
"You aren't an admiral," Lionel said.
"I beg your pardon?"
"You aren't an admiral. You're a lady all the time."
There was a short silence. Lionel filled it by changing the course of his craft again--his hold on the tiller was a two-armed one. He was wearing khaki-colored shorts and a clean, white T-shirt with a dye picture, across the chest, of Jerome the Ostrich playing the violin. He was quite tanned, and his hair, which was almost exactly like his mother's in color and quality, was a little sun-bleached on top.
"Many people think I'm not an admiral," Boo Boo said, watching him. "Just because I don't shoot my mouth off about it." Keeping her balance, she took a cigarette and matches out of the side pocket of her jeans. "I'm almost never tempted to discuss my rank with people. Especially with little boys who don't even look at me when I talk to them. I'd be drummed out of the bloomin' service." Without lighting her cigarette, she suddenly got to her feet, stood unreasonably erect, made an oval out of the thumb and index finger of her right hand, drew the oval to her mouth, and--kazoo style--sounded something like a bugle call. Lionel instantly looked up. In all probability, he was aware that the call was bogus, but nonetheless he seemed deeply aroused; his mouth fell open. Boo Boo sounded the call--a peculiar amalgamation of "Taps" and "Reveille"--three times, without any pauses. Then, ceremoniously, she saluted the opposite shoreline. When she finally reassumed her squat on the pier edge, she seemed to do so with maximum regret, as if she had just been profoundly moved by one of the virtues of naval tradition closed to the public and small boys. She gazed out at the petty horizon of the lake for a moment, then seemed to remember that she was not absolutely alone. She glanced-venerably--down at Lionel, whose mouth was still open. "That was a secret bugle call that only admirals are allowed to hear." She lit her cigarette, and blew out the match with a theatrically thin, long stream of smoke. "If anybody knew I let you hear that call--" She shook her head. She again fixed the sextant of her eye on the horizon.
"Do it again."
"Impossible."
"Why?"
Boo Boo shrugged. "Too many low-grade officers around, for one thing." She changed her position, taking up a cross-legged, Indian squat. She pulled up her socks. "I'll tell you what I'll do, though," she said, matter-of-factly. "If you'll tell me why you're running away, I'll blow every secret bugle call for you I know. All right?"
Lionel immediately looked down at the deck again. "No," he said.
"Why not?"
"Because."
"Because why?"
"Because I don't want to," said Lionel, and jerked the tiller for emphasis.
Boo Boo shielded the right side of her face from the glare of the sun. "You told me you were all through running away," she said. "We talked about it, and you told me you were all through. You promised me."
Lionel gave a reply, but it didn't carry. "What?" said Boo Boo.
"I didn't promise."
"Ah, yes, you did. You most certainly did."
Lionel resumed steering his boat. "If you're an admiral," he said, "where's your fleet?"
"My fleet. I'm glad you asked me that," Boo Boo said, and started to lower herself into the dinghy.
"Get off!" Lionel ordered, but without giving over to shrillness, and keeping his eyes down. "Nobody can come in."
"They can't?" Boo Boo's foot was already touching the bow of the boat. She obediently drew it back up to pier level. "Nobody at all?" She got back into her Indian squat. "Why not?"
Lionel's answer was complete, but, again, not loud enough.
"What?" said Boo Boo.
"Because they're not allowed."
Boo Boo, keeping her eyes steadily on the boy, said nothing for a full minute.
"I'm sorry to hear it," she said, finally. "I'd just love to come down in your boat. I'm so lonesome for you. I miss you so much. I've been all alone in the house all day without anybody to talk to."
Lionel didn't swing the tiller. He examined the grain of wood in its handle. "You can talk to Sandra," he said.
"Sandra's busy," Boo Boo said. "Anyway, I don't want to talk to Sandra, I want to talk to you. I wanna come down in your boat and talk to you."
"You can talk from there."
"What?"
"You can talk from there."
"No, I can't. It's too big a distance. I have to get up close."
Lionel swung the tiller. "Nobody can come in," he said.
"What?"
"Nobody can come in."
"Well, will you tell me from there why you're running away?" Boo Boo asked. "After you promised me you were all through?"
A pair of underwater goggles lay on the deck of the dinghy, near the stem seat. For answer, Lionel secured the headstrap of the goggles between the big and second toes of his right foot, and, with a deft, brief, leg action, flipped the goggles overboard. They sank at once.
"That's nice. That's constructive," said Boo Boo. "Those belong to your Uncle Webb. Oh, he'll be so delighted." She dragged on her cigarette. "They once belonged to your Uncle Seymour."
"I don't care."
"I see that. I see you don't," Boo Boo said. Her cigarette was angled peculiarly between her fingers; it burned dangerously close to one of her knuckle grooves. Suddenly feeling the heat, she let the cigarette drop to the surface of the lake. Then she took out something from one of her side pockets. It was a package, about the size of a deck of cards, wrapped in white paper and tied with green ribbon. "This is a key chain," she said, feeling the boy's eyes look up at her. "Just like Daddy's. But with a lot more keys on it than Daddy's has. This one has ten keys."
Lionel leaned forward in his seat, letting go the tiller. He held out his hands in catching position. "Throw it?" he said. "Please?"
"Let's keep our seats a minute, Sunshine. I have a little thinking to do. I should throw this key chain in the lake."
Lionel stared up at her with his mouth open. He closed his mouth. "It's mine," he said on a diminishing note of justice.
Boo Boo, looking down at him, shrugged. "I don't care."
Lionel slowly sat back in his seat, watching his mother, and reached behind him for the tiller. His eyes reflected pure perception, as his mother had known they would.
"Here." Boo Boo tossed the package down to him. It landed squarely on his lap.
He looked at it in his lap, picked it off, looked at it in his hand, and flicked it--sidearm--into the lake. He then immediately looked up at Boo Boo, his eyes filled not with defiance but tears. In another instant, his mouth was distorted into a horizontal figure-8, and he was crying mightily.
Boo Boo got to her feet, gingerly, like someone whose foot has gone to sleep in theatre, and lowered herself into the dinghy. In a moment, she was in the stern seat, with the pilot on her lap, and she was rocking him and kissing the back of his neck and giving out certain information: "Sailors don't cry, baby. Sailors never cry. Only when their ships go down. Or when they're shipwrecked, on rafts and all, with nothing to drink except--"
"Sandra--told Mrs. Smell--that Daddy's a big--sloppy--kike."
Just perceptibly, Boo Boo flinched, but she lifted the boy off her lap and stood him in front of her and pushed back his hair from his forehead. "She did, huh?" she said.
Lionel worked his head up and down, emphatically. He came in closer, still crying, to stand between his mother's legs.
"Well, that isn't too terrible," Boo Boo said, holding him between the two vises of her arms and legs. "That isn't the worst that could happen." She gently bit the rim of the boy's ear. "Do you know what a kike is, baby?"
Lionel was either unwilling or unable to speak up at once. At any rate, he waited till the hiccupping aftermath of his tears had subsided a little. Then his answer was delivered, muffled but intelligible, into the warmth of Boo Boo's neck. "It's one of those things that go up in the air," he said. "With string you hold."
The better to look at him, Boo Boo pushed her son slightly away from her. Then she put a wild hand inside the seat of his trousers, startling the boy considerably, but almost immediately withdrew it and decorously tucked in his shirt for him. "Tell you what we'll do," she said. "We'll drive to town and get some pickles, and some bread, and we'll eat the pickles in the car, and then we'll go to the station and get Daddy, and then we'll bring Daddy home and make him take us for a ride in the boat. You'll have to help him carry the sails down. O.K.?"
"O.K.," said Lionel.
They didn't walk back to the house; they raced. Lionel won.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.dibache.com/text.asp?cat=51&id=171

Lenn a dingiben (Magyar)

Vénasszonyok nyara volt, délután négy óra pár perc. Sandra, a szobalány, dél óta már tizenötödször vagy huszadszor fordult vissza a tóra néző konyhaablakból, ajkát összeszorítva. Ezúttal szórakozottan kioldozta és újra megkötötte kötényét, olyan szorosra, amennyire terebélyes csípője csak engedte. Szobalányi uniformisát ekképp felfrissítvén, visszatért a lakkozott asztalkához, és leereszkedett a székbe, szemközt Mrs. Snell-lel. Mrs. Snell csak az imént végzett a takarítással és a vasalással, s most szokása szerint ott üldögélt egy csésze tea mellett, mint mindig, mielőtt az utca végében levő buszmegállóhoz ment. Fején kalap. Ugyanaz az érdekes, fekete filckalap, amelyet nemcsak az idei nyáron viselt, hanem már az előző három nyáron is, rekord hőhullámokon és az élet megannyi változásán át, sok-sok vasalódeszka és tucatnyi porszívófej fölé hajolva. Bélésén még ott díszelgett a Carnegie Kalapszalon címkéje, kifakulva bár, de (mondhatni) gőgösen.
– Nem fogom emészteni magamat miatta – jelentette ki Sandra már ötödször vagy hatodszor, félig önmagának, félig Mrs. Snellnek. – Elhatároztam, hogy nem fogom emészteni magamat. Minek is?
– Igaza van – mondta Mrs. Snell. – Én se tenném. Igazán nem. Nyújtsa csak ide a táskámat, kedveském.
Viharvert bőrtáska volt, de belsejében a címke éppen olyan előkelő, mint amilyennel Mrs. Snell kalapja dicsekedhetett. A polcon hevert, és Sandrának fel sem kellett állnia, úgyis elérte. Az asztal fölött átnyújtotta Mrs. Snellnek, aki kinyitotta és elővett egy csomag mentolos cigarettát, valamint egy doboz gyufát a drágább fajtából. Mrs. Snell rágyújtott, majd teás csészéjét ajkához emelte, de tüstént vissza is zökkentette a tányérra.
– Ha ez nem hűl ki gyorsabban, még lekésem a buszomat! – Sandrára pillantott, aki rosszkedvűen és révetegen bámult a falon sorakozó rézserpenyők irányába. – Ugyan, ne gyötörje már magát! – mondta Mrs. Snell parancsoló hangon. – Mit ér vele, ha gyötri magát? Vagy megmondja a mamájának, vagy nem, és kész. Mire jó itt emésztenie magát?
– Nem emésztem magam – felelte Sandra. – Eszembe sincs emészteni magam. De őrjítő, hogy ez a kölyök milyen nesztelenül csúszkál-mászkál a házban mindenfele. Maga észre se venné, tudja. Úgy értem, senki se veszi észre tudja? A minap éppen babot fejtettem, pont itt, ennél az asztalnál, és majdnem a kezére léptem. Itt ült, pont az asztal alatt.
– Akkor se emészteném magam miatta.
– Úgy értem, az embernek meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondja, amikor ez itt ólálkodik – mondta Sandra. – Ez az őrjítő.
– Még mindig nem bírom meginni – mondta Mrs. Snell. – Bizony rémes. Hogy meg kell fontolni minden szót, mielőtt kimondaná az ember, meg minden.
– Őrjítő, komolyan mondom. Egész nap egy frászban vagyok. – Sandra néhány képzeletbeli morzsát pöckölt le az öléből, majd felhorkant: – Egy négyéves kölyök!
– Jóképű kölyök – mondta Mrs. Snell. – Az a nagy barna szeme, meg minden.
Sandra megint felhorkant.
– Éppen olyan orra lesz, mint az apjának! – Felemelte csészéjét, és könnyűszerrel ivott belőle. – Igazán nem tudom, mért akarnak itt maradni egész októberben! – mondta zsörtölődve, s letette csészéjét. – Úgy értem, eszébe se jut egyiküknek sem, hogy ilyenkor lemenjenek a vízre, még a közelébe se szagolnak! Az asszony se megy le, az úr se megy le, a gyerek se megy le. Senki se megy le most. Ki nem vinnék azt a hülye csónakot a vízre. Igazán nem tudom, mért dobtak ki érte annyi pénzt!
– Én meg azt nem értem, hogy bírja inni azt a forró teát! Én meg se tudom kóstolni az enyémet!
Sandra haragosan bámult a szemközti falra.
– Boldog lennék, ha végre már visszakerülnék a városba. Nem tréfálok. Utálom ezt a hülye helyet. – Gyűlölködő pillantást vetett Mrs. Snellre. – Magának persze oké, maga egész évben itt lakik. Itt megvan a társasága, meg minden. Magának aztán tökmindegy.
– Megiszom, ha belehalok is – mondta Mrs. Snell, és a faliórára nézett a villanytűzhely fölött.
– Mit csinálna maga az én helyemben? – kérdezte Sandra hirtelen. – Szeretném tudni, mit csinálna? Ne kerteljen.
Ez olyan kérdés volt, hogy Mrs. Snell úgy belebújt, akár egy hermelinbundába. Tüstént letette teáscsészéjét. – Hát először is – mondta –, én nem gyötörném magam miatta. Tudja mit csinálnék? Keresnék magamnak egy másik...
– Én nem gyötröm magam – vágott szavába Sandra.
– Tudom, tudom, de én bizony azt csinálnám, hogy kapnám magam...
Az ebédlő lengőajtaja kinyílt, és Boo Boo Tannenbaum, a ház asszonya lépett a konyhába. Huszonöt éves, filigrán asszony volt, vékony, mintha nem is volna csípője, s elhanyagolt, fakó, töredezett haját bizony elég nagy füle mögé fésülte. Halásznadrágot, zárt nyakú fekete pulóvert, térdharisnyát és papucscipőt viselt. Eltekintve furcsa nevétől, és attól, hogy bájosnak egyáltalán nem volt mondható – ami felejthetetlen és módfelett értelmes, kicsi arcát illeti –, szédítő és lehengerlő nő volt. Egyenesen a hűtőszekrényhez lépett és kinyitotta. Mialatt szétterpesztett lábbal és térdére tenyerelve a frizsiderbe kukucskált, fogain keresztül dallamtalanul fütyörészett, s fenekét, az ütem kedvéért, kissé gátlástalanul, ingaszerűen ide-oda mozgatta. Sandra és Mrs. Snell hallgatott. Mrs. Snell szép kényelmesen eloltotta cigarettáját.
– Sandra...
– Igen, asszonyom – Sandra nagy figyelemmel nézett rá Mrs. Snell kalapja fölött.
– Nincs több uborka? Szeretnék levinni neki egy kis uborkát.
– Ő ette meg mindet! – jelentette ki Sandra határozottan. – Tegnap este ette meg, mielőtt aludni ment. Csak kettő maradt.
– Ó! Jól van, majd veszek, ha lemegyek az állomásra. Gondoltam, talán ki tudom csalni vele abból a csónakból. – Boo Boo becsukta a frizsider ajtaját, az ablakhoz lépett, és kinézett a tóra. – Nincs szükségünk még valamire? – kérdezte az ablakból.
– Csak kenyérre.
– A maga csekkjét az asztalra tettem, Mrs. Snell, a hallban. Köszönöm.
– Oké – mondta Mrs. Snell. – Hallom, Lionel állítólag megszökött. – Kurtán felkacagott.
– Bizony, úgy néz ki a dolog – mondta Boo Boo, s kezét nadrágzsebébe csúsztatta.
– De legalább nem szökik nagyon messzire – mondta Mrs. Snell, s megint felkacagott.
Az ablaknál Boo Boo kissé változtatott testtartásán, hogy ne fordítson teljesen hátat a két nőnek az asztal mellett.
– Nem – mondta, s egy hajfürtjét a füle mögé tolva, szenvtelenül hozzátette: – Kétéves kora óta rendszeresen elcsavarog. De sohasem nagyon messze. A legtávolabbi pont, ahova eljutott, legalábbis a városban, a Mall volt, a Central Parkban. Néhány utcával odébb. A legkurtább csavargása pedig, amikor nem ment messzire, a házunk kapuja volt. Ott ténfergett, hogy apjától elköszönjön.
Az asztalnál a két nő nevetett.
– A Mall az a hely, ahova egész New York görkorcsolyázni jár – magyarázta Sandra bennfentesen Mrs. Snellnek. – A srácok, meg minden.
– Ó! – mondta Mrs. Snell
– Még csak hároméves volt. Épp egy esztendeje történt – mondta Boo Boo, s pantallója zsebéből egy csomag cigarettát vett elő, meg egy skatulya gyufát. Rágyújtott, a két nő meg átszellemülten figyelte. – Óriási izgalom volt. Az egész rendőrséget mozgósították.
– És megtalálták? – kérdezte Mrs. Snell.
– Persze hogy megtalálták! – mondta Sandra megvetően. – Hát hogy képzeli?
– Éjjel negyed tizenkettőkor találtak rá, édes istenem, ha jól emlékszem, február kellős közepén! Sehol egy gyerek. Csak huligánok, sejtem, meg egész mintakollekció az ott kódorgó perverz palikból; ő meg csak üldögélt szépen a zenekari pavilonban a padlón és egy golyót gurítgatott ide-oda egy deszkarepedésben. Félig halálra fagyott, s úgy nézett ki, hogy ...
– Szent Habakuk! – mondta Mrs. Snell. – Hogy tehette ezt? Úgy értem, mért szökött el hazulról?
Boo Boo egyetlen rosszul sikerült füstkarikát fújt az ablaküvegre.
– Akkor délután valamelyik gyerek a következő fantasztikus, szemenszedett hazugsággal lépett hozzá: „Büdös vagy, kölyök.” Legalábbis azt gondoljuk, azért tette. Nem tudom, Mrs. Snell. Nekem ez kicsit magas.
– És mióta csinálja? – kérdezte Mrs. Snell. – Úgy értem, mióta csinálja?
– Két, két és fél éves korában – kezdte Boo Boo az életrajzok hangnemében – a mosogató alatt keresett menedéket a bérházunk alagsorában. Lenn, a mosókonyhában. Valami Naomi, egyik kebelbarátja, azt mondta neki, hogy kukacot őriz a termoszában. Legalábbis ennyit tudtunk kihúzni belőle. – Boo Boo sóhajtott egyet, s eljött az ablaktól, hosszú hamuval a cigarettáján. Egyenesen a rácsajtó felé indult. – Még egyszer megkörnyékezem – mondta a két nőnek mintegy búcsúzásképpen.
Nevettek.
– Mildred – fordult Sandra még mindig nevetve Mrs. Snellhez –, most már szedje a lábát, ha nem akarja a buszt lekésni.
Boo Boo betette a rácsajtót maga mögött.
Megállt a ház előtti pázsit enyhén ereszkedő lejtőjén, háttal az alacsonyan lógó, vakító késő délutáni napnak. Vagy kétszáz lépésnyire előtte fia, Lionel ült apja kis vitorlásának hátsó padján. A kikötött dingi fő- és orrvitorlájától megfosztottan ringatózott a vízen, pontos derékszöget zárva be a stég végével. Mögötte vagy ötvenlábnyi távolságban elveszett vagy ott felejtett vízisí lebegett, fenekével felfelé, de egyetlen sétahajót sem lehetett látni a tavon; csupán a helybeli átkelőhajó fara látszott, útban a leechi kikötő felé. Boo Boo-nak furcsa módon nehezére esett Lionelt szakadatlanul szem előtt tartani. A nap nem volt különösképpen meleg, mégis úgy ragyogott, hogy minden távolabbi kép – például a fiú, meg a hajó képe – mintha vibrálva megtört volna, akár egy bot a vízben. Pár perc múlva Boo Boo elengedte a képet szeme elöl. Szétmorzsolta a csikket, ahogy a katonák szokták, aztán elindult a stég felé.
Október volt, s már nem csapta meg arcát a stég deszkáiról visszaverődő hőség. Ahogy lépegetett, halkan a „Kentucky bébi”-t fütyörészte. Amint a stég végébe ért, lekuporodott – a térde ropogott – a stég jobb oldali peremén, és lenézett Lionelre, aki egy evezőhossznyira sem volt tőle. Lionel nem pillantott fel.
– Hahó! – mondta Boo Boo. – Jó barát! Kalóz! Sötét gazember! Visszajöttem.
Lionel még most sem pillantott fel, de mintha hirtelen valami arra késztette volna, hogy tengerésztudományáról bizonyságot tegyen. A süket kormányrudat egészen jobbra lendítette, aztán tüstént visszarántotta maga felé. Szemét egyes-egyedül a dingi fedélzetére szegezte.
– Én vagyok itt – mondta Boo Boo. – Tannenbaum altengernagy. Született Glass. Ellenőrizni jöttem a csónakfórokat.
Ez már nem maradt válasz nélkül.
– Te nem vagy tengernagy. Te úrinő vagy – mondta Lionel. Mivel rosszul vette a levegőt, minden mondat közben legalább egyszer meg kellett állnia, s ezért gyakran a hangsúlyos részeknél hangja inkább elfulladt, mint felerősödött. Ám Boo Boo nemcsak a szavait figyelte, hanem a hangját is.
– Ki mondta azt neked? Ki mondta, hogy nem vagyok tengernagy?
Lionel felelt valamit, de nem lehetett érteni.
– Na ki mondta? – faggatta Boo Boo.
– Apu.
Boo Boo még mindig guggoló helyzetben, bal kezét hátradugta lábai V betűjén keresztül, s megérintette a stég deszkáit, nehogy egyensúlyát elveszítse.
– Apád pompás fickó – mondta –, de akkora szárazföldi patkányt, mint ő, nem ismerek. Szent igaz, hogy amikor a kikötőben tartózkodom, úrinő vagyok – nem vitás. De az igazi hivatásom, első- s utolsósorban, és mindig a szent...
– Nem vagy tengernagy – mondta Lionel.
– Hogy tetszett mondani?
– Nem vagy tengernagy. Úrinő vagy egész életedben.
Rövid hallgatás következett. Lionel ezt arra használta fel, hogy újra megváltoztassa hajója menetirányát, s most már két kézzel ragadta meg a kormányrudat. Terepszínű sortot viselt, és hozzá tiszta fehér, rövid ujjú, kivágott trikót, mellén festett mintával, mely Strucc Jeromost ábrázolta, amint éppen hegedül. Lionel bőre szép barna volt, s haját, mely szinte pontosan olyan színű és fogású volt, mint az anyjáé, feje búbján kicsit kiszívta a nap.
– Sokan hiszik, hogy nem vagyok tengernagy – mondta Boo Boo, és erősen figyelte Lionelt. – Csak azért, mert nem szoktam vele hencegni. – Egyensúlyát megőrizve pantallója oldalzsebéből cigarettát és gyufát vett elő. – Soha senki nem tudott még rávenni, hogy a rangomról diskuráljak vele. Különösen olyan kisfiúk nem, akik rám se néznek, ha szólok hozzájuk. Inkább fokozzanak le vagy tegyenek ki az egész nyavalyás flottából! – Nem gyújtott rá, hanem hirtelen felpattant, és túlzottan feszes vigyázzállásba helyezkedve, jobb keze hüvelyk- és mutatóujjából gyűrűt formált, ajkához emelte, s gyerekek módjára, akik papírtölcsérbe dúdolva muzsikálnak, olyasféle hangot adott, mint a kürtszó. Lionel tüstént felpillantott. Bizonyára tisztában volt vele, hogy a kürtjel csak hókuszpókusz, mégis szemmel láthatóan felrázta, még a szája is tátva maradt. Boo Boo háromszor szólaltatta meg a kürtjelet egymás után – a takarodó és az ébresztő furcsa keverékét. Aztán ünnepélyesen tisztelgett a túlsó part felé. Amikor végül újra lekuporodott a stég peremére, arcán végtelen sajnálkozás tükröződött, mintha nagyon fájna a búcsú valami nemes tengerészhagyománytól, mely a széles tömegek és a kisfiúk előtt mindörökre titok marad. Egy pillanatig a tó keskeny látóhatárára szegezte tekintetét, majd mintha hirtelen ráeszmélt volna, hogy nincs egészen egyedül. Tiszteletet parancsolóan pillantott Lionelre, akinek még mindig tátva volt a szája.
– Ez egy titkos kürtjel volt, amelyet csak a tengernagyoknak szabad meghallaniuk. – Rágyújtott a cigarettára, és vékony, hosszú füstszalaggal fújta el a gyufát, ahogy a színpadon szokták. – Ha valaki megtudná, hogy az én hibámból te is hallottad azt a kürtjelet...
Megrázta fejét. Szeme sarkából újra a látóhatárt fürkészte.
– Csináld még egyszer!
– Lehetetlen!
– Miért?
Boo Boo vállat vont.
– Először is túl sok alacsonyabb rangú tiszt őgyeleg erre. – Megváltoztatta testtartását, és most már keresztbe tett lábakkal kuporgott, ahogy az indiánok. Felhúzta térdharisnyáját. – Na jó, elmondom neked, mit fogok tenni – fűzte hozzá tárgyilagos hangon. – Ha elárulod, mért szöksz meg folyton, elfújom neked az összes titkos kürtjelet, ahányat csak ismerek. Áll az alku?
Lionel tüstént a fedélzetre meredt megint.
– Nem – mondta.
– Miért nem?
– Csak.
– Mért csak?
– Mert nem akarom – jelentette ki Lionel, s a nyomaték kedvéért megrántotta a kormányrudat.
Boo Boo jobb tenyerével ernyőzte el arcát az izzó nap elől.
– Azt mondtad nekem, hogy egyszer s mindenkorra felhagysz a szökésekkel. Amikor beszélgettünk róla, azt mondtad, hogy felhagysz velük. Meg is ígérted.
Lionel felelt valamit, de nem lehetett kivenni, mit.
– Hogyan? – kérdezte Boo Boo.
– Nem ígértem meg.
– De igen, megígérted. A leghatározottabban.
Lionel újra a csónakra bámult.
– Ha tengernagy vagy – mondta –, hol a flottád?
– Igen, a flottám. Örülök, hogy megkérdezted – mondta Boo Boo, és nekilátott, hogy leereszkedjék a dingibe.
– El innen! – parancsolta Lionel, de azért nem gorombán, szemét továbbra is lesütve. – Senki sem szállhat be!
– Nem szabad? – Boo Boo lába már a csónak orrát érintette, de engedelmesen visszahúzta a stég magasságába. – Egyáltalán senkinek? – Megint indián módra kuporodott le. – Miért nem?
Lionel válasza félreérthetetlen volt, de most sem elég hangos.
– Miért? – kérdezte Boo Boo.
– Mert nincs megengedve senkinek.
Boo Boo egy teljes percig hallgatott, de közben szemét a fiún tartotta.
– Sajnálattal hallom – mondta végre. – Pedig nagyon szeretnék beszállni a hajódba. Olyan árva vagyok nélküled. Nagyon hiányzol nekem. Egyedül ténferegtem a házban egész nap, nem volt kivel beszélnem.
Lionel nem lökte arrébb a kormányrudat, csak a fából készült fogantyú rostjait vizsgálgatta.
– Beszélhetsz Sandrával – mondta.
– Sandra nem ér rá – felelte Boo Boo. – De különben is, veled akarok beszélni, nem Sandrával. Be akarok szállni a hajódba, és beszélgetni veled.
– Onnan is beszélhetsz.
– Hogyan?
– Odafentről is tudsz beszélni.
– Nem. Nem tudok. Túl mesze vagy. Közelebb kell ülnöm hozzád.
Lionel arrább lökte a kormányrudat.
– Senki se szállhat be – mondta.
– Tessék?
– Nem szállhat be senki.
– Jól van, akkor mondd meg onnan, mért szöktél meg? – kérdezte Boo Boo. – Miután megígérted, hogy egyszer s mindenkorra abbahagyod.
Búvárszemüveg hevert a dingi fedélzetén, közel a hátsó üléshez. Lionel válasza az volt, hogy jobb lába ujjai közé csippentette a szemüveg pántját, aztán ügyes, gyors lábmunkával lepöckölte a szemüveget a hajóról. Nyomban elsüllyedt.
– Gyönyörű – mondta Boo Boo. – Igazán épületes dolog. Webb bácsid szemüvege. Ó, el lesz ragadtatva! –, s nagyot szippantott cigarettájából. – Valamikor Seymour bácsidé volt.
– Nem érdekel.
– Látom. Látom, hogy nem érdekel – mondta Boo Boo.
Különös szögben tartotta a cigarettát ujjai közt; veszedelmesen közel a csuklójához, hogy szinte megperzselte. Hirtelen megérezte a forróságot, s leejtette a cigarettát a tó színére. Aztán kivett valamit az egyik oldalzsebéből. Kis göngyöleg volt, körülbelül akkora, mint egy csomag kártya, fehér papírba burkolva, s zöld szalaggal átkötve. – Kulcscsomó – mondta, s érezte, hogy a fiú figyeli. – Pont olyan, mint apué. Csak ezen sokkal több kulcs van, mint apuén. Ezen tíz kulcs van.
Lionel előrehajolt a padon, és eleresztette a kormányrudat. Mindkét kezét kinyújtotta, mint aki el akar kapni valamit.
– Dobd – mondta. – Kérem szépen.
– Maradjunk csak a helyünkön egy percre, Napsugaram. Gondolkodnom kell egy kicsit. Hátha kedvem szottyan, hogy ezt a kulcscsomót bedobjam a tóba?
Lionel szájtátva bámult rá, aztán összeszorította ajkát.
– Az enyém! – jelentette ki, de már kevesebb meggyőződéssel.
Boo Boo lepillantott rá, és vállat vont:
– Nem érdekel.
Lionel lassan visszacsúszott a helyére, s miközben anyját figyelte, hátranyúlt a kormányrúdhoz. Szeme a helyzet tökéletes megértését tükrözte, s anyja előre tudta, hogy így lesz.
– Tessék! – Boo Boo ledobta a kis csomagot. Pontosan a fiú ölébe pottyant.
Lionel megnézte, először az ölében, aztán felkapta, megnézte a tenyerén is, majd karját oldalt kinyújtva, belehajította a kulcscsomót a tóba. Utána rögtön felnézett Boo Boo-ra, de szemében már nyoma sem volt a dacnak, hanem könnyek borították el. A következő pillanatban szája vízszintes 8-as formába torzult – keserves sírásra fakadt.
Boo Boo most óvatosan feltápászkodott, úgy, mint akinek a lába elzsibbad a színházban, s leereszkedett a vitorlásba. Egy szempillantás alatt elhelyezkedett a hátsó ülésen, ölében a kormányossal, ringatta, a tarkóját csókolgatta, és határozott hangon hozta tudomására:
– Tengerészek nem szoktak sírni, bogaram. Tengerészek sohasem sírnak. Csak akkor, ha a hajójuk elsüllyed. Vagy ha hajótörést szenvednek, tutajon hánykolódnak, meg minden, s nincs más innivalójuk, csak a...
– Sandra... azt mondta Mrs. Snellnek... hogy apu egy... mocskos, nyamvadt... zsidrák!
Boo Boo alig észrevehetően megrezzent, de mindjárt letette öléből a fiút, maga elé állította, és hátrasimította homlokából a haját.
– Azt mondta? Igazán? – kérdezte.
Lionel szorgalmasan bólogatott. Még mindig zokogva, egyre közelebb húzódott anyjához, s végül megbújt Boo Boo térdei közt.
– Nohát, ez nem is olyan nagyon borzasztó – mondta Boo Boo, karja és lába kettős szorításában tartva Lionelt. – Ennél rosszabb dolgok is előfordulhatnak. Tudod egyáltalán mit jelent az, hogy zsidrák?
Lionel nem akart vagy nem tudott rögtön megszólalni; akárhogy is, megvárta, míg könnyeinek csukló köhögésbe fúló utóárja kissé lecsillapodik. Akkor tompán, de értelmesen lehelte Boo Boo nyakának meleg fészkébe:
– Hát az, aminek olyan hosszú nyaka van – mondta –, és olyan foltos.
Boo Boo kissé eltolta magától a fiát, hogy jobban lássa. Aztán kezét hirtelen mozdulattal Lionel nadrágjának fenekébe dugta, amivel a fiút alaposan megriasztotta, de szinte ugyanabban a pillanatban már vissza is húzta a kezét, s Lionel ingét csinosan eligazítva visszadugdosta.
– Most megmondom neked, mit fogunk csinálni! Bekocsizunk a városba, vásárolunk uborkát meg kenyeret, az uborkát a kocsiban megesszük, aztán kimegyünk az állomásra apu elé, aztán hazahozzuk és rávesszük, hogy vigyen el minket egy kicsit vitorlázni. A te feladatod lesz, hogy segíts neki a vitorlákat bevonni. Oké?
– Oké – mondta Lionel.
Hazaindultak. Nem ballagtak, hanem versenyt futottak. Lionel győzött.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.terebess.hu/keletkultinfo

minimap