Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Wordsworth, William: Lines composed a few miles above Tintern Abbey

Wordsworth, William portréja

Lines composed a few miles above Tintern Abbey (Angol)

Five years have past; five summers, with the length

Of five long winters! and again I hear

These waters, rolling from their mountain-springs

With a soft inland murmur. Once again

Do I behold these steep and lofty cliffs,

That on a wild secluded scene impress

Thoughts of more deep seclusion; and connect

The landscape with the quiet of the sky.

The day is come when I again repose

Here, under this dark sycamore, and view

These plots of cottage ground, these orchard tufts,

Which at this season, with their unripe fruits,

Are clad in one green hue, and lose themselves

'Mid groves and copses. Once again I see

These hedgerows, hardly hedgerows, little lines

Of sportive wood run wild; these pastoral farms,

Green to the very door; and wreaths of smoke

Sent up, in silence, from among the trees!

With some uncertain notice, as might seem

Of vagrant dwellers in the houseless woods,

Or of some Hermit's cave, where by his fire

The Hermit sits alone.


                          These beauteous forms,

Through a long absence, have not been to me

As is a landscape to a blind man's eye;

But oft, in lonely rooms, and 'mid the din

Of towns and cities, I have owed to them,

In hours of weariness, sensations sweet,

Felt in the blood, and felt along the heart;

And passing even into my purer mind,

With tranquil restoration: -feelings too

Of unremembered pleasure; such, perhaps,

As have no slight or trivial influence

On that best portion of a good man's life,

His little, nameless, unremembered, acts

Of kindness and of love. Nor less, I trust,

To them I may have owed another gift,

Of aspect more sublime; that blessed mood,

In which the burthen of the mystery,

In which the heavy and the weary weight

Of all this unintelligible world,

Is lightened: -that serene and blessed mood,

In which the affections gently lead us on -

Until, the breath of this corporeal frame

And even the motion of our human blood

Almost suspended, we are laid asleep

In body, and become a living soul;

While with an eye made quiet by the power

Of harmony, and the deep power of joy,

We see into the life of things.


                                        If this

Be but a vain belief, yet, oh! how oft -

In darkness and amid the many shapes

Of joyless daylight; when the fretful stir

Unprofitable, and the fever of the world,

Have hung upon the beatings of my heart -

How oft, in spirit, have I turned to thee,

O sylvan Wye! thou wanderer through the woods,

How often has my spirit turned to thee!


And now, with gleams of half-extinguished though

With many recognitions dim and faint,

And somewhat of a sad perplexity,

The picture of the mind revives again:

While here I stand, not only with the sense

Of present pleasure, but with pleasing thoughts

That in this moment there is life and food

For future years. And so I dare to hope,

Though changed, no doubt, from what I was when first

I came among these hills; when like a roe

I bounded o'er the mountains, by the sides

Of the deep rivers, and the lonely streams,

Wherever nature led -more like a man

Flying from something that he dreads than one

Who sought the thing he loved. For nature then

(The coarser pleasures of my boyish days,

And their glad animal movements all gone by)

To me was all in all. -I cannot paint

What then I was. The sounding cataract

Haunted me like a passion; the tall rock,

The mountain, and the deep and gloomy wood,

Their colours and their forms, were then to me

An appetite; a feeling and a love,

That had no need of a remoter charm,

By thought supplied, nor any interest

Unborrowed from the eye. -That time is past,

And all its aching joys are now no more,

And all its dizzy raptures. Not for this

Faint I, nor mourn nor murmur; other gifts

Have followed; for such loss, I would believe,

Abundant recompense. For I have learned

To look on nature, not as in the hour

Of thoughtless youth; but hearing oftentimes

The still, sad music of humanity,

Nor harsh nor grating, though of ample power

To chasten and subdue. And I have felt

A presence that disturbs me with the joy

Of elevated thoughts; a sense sublime

Of something far more deeply interfused,

Whose dwelling is the light of setting suns,

And the round ocean and the living air,

And the blue sky, and in the mind of man:

A motion and a spirit, that impels

All thinking things, all objects of all thought,

And rolls through all things. Therefore am I still

A lover of the meadows and the woods,

And mountains; and of all that we behold

From this green earth; of all the mighty world

Of eye, and ear -both what they half create,

And what perceive; well pleased to recognise

In nature and the language of the sense

The anchor of my purest thoughts, the nurse,

The guide, the guardian of my heart, and soul

Of all my moral being.


                                    Nor perchance,

If I were not thus taught, should I the more

Suffer my genial spirits to decay:

For thou art with me here upon the banks

Of this fair river; thou my dearest Friend,

My dear, dear Friend; and in thy voice I catch

The language of my former heart, and read

My former pleasures in the shooting lights

Of thy wild eyes. Oh! yet a little while

May I behold in thee what I was once,

My dear, dear Sister! and this prayer I make,

Knowing that Nature never did betray

The heart that loved her; 'tis her privilege,

Through all the years of this our life, to lead

From joy to joy: for she can so inform

The mind that is within us, so impress

With quietness and beauty, and so feed

With lofty thoughts, that neither evil tongues,

Rash judgments, nor the sneers of selfish men,

Nor greetings where no kindness is, nor all

The dreary intercourse of daily life,

Shall e'er prevail against us, or disturb

Our cheerful faith, that all which we behold

Is full of blessings. Therefore let the moon

Shine on thee in thy solitary walk;

And let the misty mountain winds be free

To blow against thee; and, in after years,

When these wild ecstasies shall be matured

Into a sober pleasure; when thy mind

Shall be a mansion for all lovely forms,

Thy memory be as a dwelling place

For all sweet sounds and harmonies; oh! then,

If solitude, or fear, or pain, or grief,

Should be thy portion, with what healing thoughts

Of tender joy wilt thou remember me,

And these my exhortations! Nor, perchance -

If I should be where I no more can hear

Thy voice, nor catch from thy wild eyes these gleams

Of past existence -wilt thou then forget

That on the banks of this delightful stream

We stood together; and that I, so long

A worshipper of Nature, hither came

Unwearied in that service; rather say

With warmer love -oh! with far deeper zeal

Of holier love. Nor wilt thou then forget,

That after many wanderings, many years

Of absence, these steep woods and lofty cliffs,

And this green pastoral landscape, were to me

More dear, both for themselves and for thy sake!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.online-literature.com/keats/518/

Sorok a tinterni apátság fölött (Magyar)


Öt év mull el; öt nyár, oly hosszu, mint

öt hosszú tél! és megint hallom e

vizeket, hegyi forrásuk után

halk, belföldi morajukat. — Megint

látom e zord, meredek ormokat:

színterük vad magánya még nagyobb

magányba ringat s a tájat az ég

zavartalan magányába köti.

Úgy van, megint itt pihenhetek e

sötét szikomór alatt s látom a

kertes házakat s borzas fáikat

(gyümölcsük még éretlen): mind olyan

egyszínű zöld, s csalitba és berekbe

vész valamennyi. Megint látom a

cserjesorokat; a pásztortanyákat:

ajtajukig fut a zöld; s füstgomoly

csavarog föl, csendben, a fák közűl! -

minthogyha kóbor lakókat jelezne

a lakatlan erdőkben, vagy talán

remetebarlangot, hol tüze mellett,

egymaga ül a remete.


                             E sok

szépség a hosszú távollét alatt

nem az volt, mit vaknak mesél a táj:

csöndes szobákban és városi zajban

gyakran éreztem édességüket,

itt, véremben, s itt, a szívem körűl;

sőt lelkem mélyéig hatoltak és

úgy üdítettek: felejtett gyönyört is

éreztettek – némelyikük talán

nem kis, nem köznapi hatást tesz egy

jó ember legjobb életére, kis,

nem-fontos, de kedves, szivbőlfakadt

tetteire. S hiszem, tőlük ered

az a másik adományom is, az

a magasabb, az a boldog derű,

melyben a ránknehezedő titok,

melyben e nagy, érthetetlen világ

terhe mind úgy megkönnyűl s föllazúl:

az a szent, tiszta kedélyállapot,

melyben érzésünk ringat és sodor –

földi alkatunk lélegzése is

szinte szűnik, testünk elalszik és

magunk élő lélekké változunk,

mig szemünk, melyet összhang ereje

nyugtat s mélységes, hatalmas öröm,

a dolgok leglelkébe lát.


                             S ha mindez

hiú hit is, óh, hányszor volt – (sötétben

s örömtelen napvilág annyi sok

képe láttán, mikor az élet undok

és meddő zsivaja és lázai

csak nehezítették szívem verését) –

hányszor volt, hogy feléd fordúlt a lelkem,

óh, erdős Wye, bozót vándora, te,

hányszor fordúlt feléd a szellemem!


S most húnyó eszmék csillámaival,

sok sötét s gyönge emlékkel ugyan

s kissé valami szomorú zavarban,

de ujra feltámad a lelki kép:

ahogy itt álltam, nemcsak a jelen

gyönyörével, de a boldog reményben,

hogy ez a perc jövendő éveket

éltet s táplál majd. S így hinni merek,

bár persze nem az vagyok, aki akkor

először jöttem ide; nem, aki

őzként szökelltem hegyen, patakok

s magányos folyók mély partja fölött,

bárhova csalt a táj; most, férfi, inkább

az vagyok, ki a félelme elől fut,

semmint örömét keresi. Hisz akkor

(hagyván a gyermek boldog-állati

mozdulatait s nyersebb üdveit)

mindenem a Természet volt. – S magam mi?

Nem, nem tudom. A zengő vízesés

szenvedélyként zúgott át: a hegy, a

nagy szikla, a mély és sötét vadon

s színeik s formáik mind szinte étvágy

voltak nekem; mind érző szeretet volt,

mely nem kívánt távolabbi varázst,

gondolatot; se izgalmat, hacsaknem

amit a szem nyújt. — Elmúlt az a kor,

el vele minden fájdalmas gyönyör,

el minden szédült elragadtatása.

Nem is vonz; gyászom nincs sóhajnyi se;

jött más öröm: akkora veszteségért,

hiszem, bő kárpótlás! Mert megtanultam

másképp nézni a Természetre, mint a

gondtalan ifjú; s kihallom belőle

az emberiség csöndes, bús zenéjét:

nem durva, sértő, de van ereje,

hogy tisztítson, legyőzzön. Szellemet

láttam meg benne, nagy eszmék vidám

izgatóját; valami áthatóbb,

fenséges értelmet, melynek lakása

a naplementék tündöklése és

az élő szél s a kerek óceán

és a kék ég; s az ember lelke mélyén

mozgást és szellemet: az ösztökéli

mindazt, ami gondol s a gondolat

minden tárgyát s átcsap mindeneken.

Ezért vagyok ma is mezők, hegyek

s hangulatok barátja; s mindené, mit

e zöld földről látunk; szemek s fülek

nagy világáé — mindazé, amit

felfognak s félig ők teremtenek;

s örömöm látni az érzék s a föld

szavában tiszta gondolataim

horgonyát, szívem dajkáját, vezérét

s erkölcsi voltom lelkét.


                      De, nem kaptam

volna ily leckét, tán akkor se fájna

jobban, hogy kedélyem sötétedik:

hisz itt vagy velem, itt, e szép folyó

partjain, te, te, legdrágább Barátom,

drága, drága Barát, s hangodban a

saját régi szívem szól, vad szemed

villanásából saját gyönyöröm

régi szövege zeng. Óh, egy kicsit hadd

nézzem még benned egykori magam,

drága, drága Hugom! s ez lesz imám,

hisz a Természet nem csal meg szívet,

amely szereti; előjoga, hogy, míg

csak tart életünk, örömről örömre

vezessen: úgy át tudja hatni a

lelket bennünk, úgy betölti nyugodt

szépséggel, úgy táplálja nagy, nemes

gondolatokkal, hogy semmi gonosz nyelv,

hetyke itélet, önzés vigyora,

szívtelen köszöntés s a napi élet

semmi nyűge meg nem tör sohasem

és sose fogja megzavarni boldog

hitünket, hogy mind, amit a szemünk lát,

áldással teljes. Ragyogjon körül hát

magányos sétádon a ragyogó hold,

csapjon feléd szabadon a hegyek

szálló köde, s későbbi éveidben,

mikor higgadt gyönyörré érik ez

a vad ujjongás, mikor lelked a

szépségnek mintegy udvarháza lett:

emlékezeted legyen lakhelye

e sok édes hangnak s harmóniának;

s óh, akkor, ha magány, gyász s félelem

jutna osztályrészedűl, mily öröm,

mily gyógyulás lesz rám gondolnod és

biztató szavaimra! S ha talán már

ott lennék, hol többé nem ér utól

a hangod s vad szemeidből a tűnt

lét ragyogása, akkor se felejtsd,

hogy együtt álltunk e gyönyörü víz

partján, és hogy én, régi hódolója

a Természetnek, most is lankadatlan

rajongtam érte: nem, nem, tüzesebben,

mint valaha – óh, szentebb szerelem

mélyebb hevével! És azt se felejtsd,

hogy annyi év és kóborlás után

e sok karcsú szirt és meredek erdő

s e pásztori, zöld táj, nekem, magáért

és temiattad, ma még kedvesebb volt!

FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

Kapcsolódó videók