Silva, José Asunción (1865–1896) Művek   hu es

Életrajz

Silva, José Asunción (1865-1896); a kolumbiai költészet magányos csillaga. Őrá sokan hatottak, Bécquer, Poe, Heine, Baudelaire, Campoamor, de őhozzá senki sem hasonlítható, talán csak a kubai Julián del Casal. A kései romantika csendesen izzó mélabúja, Schopenhauer pesszimizmusa borongott betegesen érzékeny lelkében. Mégsem pusztán romantikus költő. A spanyol nyelvű lírában sosem hallott dallamokat szólaltatott meg átszellemült vagy mélyen és elegánsan ironikus verseiben, olyanokat, amelyek később a modernista költészet vívmányai lettek. De Daríótól és a modernistáktól is idegenkedett, úgy hívta őket, hogy „dekadens kolibrik". Gazdag, szép és tehetséges polgár-patrícius ifjú volt, Európában nevelkedett, úgy indult, hogy az élet királya lesz belőle. Aztán üldözőbe vette a sors: meghalt az apja, tönkrement a családja, egy hajótörésben, amelyből ő maga csodálatosképpen megmenekült, odaveszett életműve egy - állítólag nagy - része (bár Silva mitomán is volt, szavai gyakran nem a tényekhez, hanem álmaihoz, vágyaihoz igazodtak), és végül meghalt kedves lánytestvére, Elvira, akihez a testvéri szereteten kívül valami rajongó és kétségkívül erotikus hevű vonzalom is fűzte. És akkor ez a nagy műveltségű világfájdalmas költő (ahogy Unamuno mondta, „halkan szárnyaló zene" poétája), ez a (mint Sanín Cano mondta) „finom és tökéletes szenvedőgép", szíven lőtte magát.

(Az oldal szerkesztője: P. T.)