Rilke, Rainer Maria: Après une journée de vent

Après une journée de vent,
dans une paix infinie,
le soir se réconcilie
comme un docile amant.

Tout devient calme, clarté...
Mais à l'horizon s'étage,
éclairé et doré,
un beau bas-relief de nuages.

Most hogy elmúlt egy nap, szeles,
a béke végtelenség,
az est megbékél, nem jég,
mint szerető, kezes.

Minden letisztul, lanyha...
Ámde a látóhatár
világos aranyra
rétegfelhődomborművet tár.
   
   
   
Rilke franciául is írt verseket. Ritka dolog az ilyesmi. Sok ember képes fantasztikusan jól megtanulni felnőtt korában idegen nyelvet, de azért az mégsem ugyanolyan, mint anyanyelvünk tudása. Valami hiányzik belőle, még ha vannak is kivételek, mint például Joseph Conrad — ő híres angol író lett, noha idegen akcentussal beszélt angolul — vagy Vivien Renée, aki angol létére franciául írt jó verseket (l. ott), vagy mint Kishont Ferenc: 25 éves korában vándorolt Izraelbe, és ott híres héber nyelvű író lett. Ezzel szemben vannak olyanok is, akik a saját anyanyelvükkel is hadilábon állnak... T.S. Eliot azt írja, hogy az a világhírű Byron úgy használja az angol nyelvet, mint valami külföldi aki kiválóan megtanult angolul: mechanikus, iskolás, nem kreatív módon.

Hogy mennyire jól tudott Rilke franciául, az francia verseiből nem állapítható meg, de az a fenti verséből is látható, hogy pontosan tudta, hogy milyen költői potenciál van a francia szavakban (igaz, hogy igazi költő esetében nem meglepő dolog ez...)

Mallarménak azt mondta egyszer egy fiatal költő (emlékezetből idézem): „A fejemben kialakult már egy vers, de még nem találtam hozzá megfelelő gondolatot.” Mallarmé: „Verseket nem gondolatokkal kell írni, hanem szavakkal.” Elképzelhető, hogyan reagálna erre nem csak Petőfi, hanem bármely más magyar költő. Rilke, ez az alliterációi és egyéb „formai” eljárásai ellenére mélyen „ideológikus”, „mondanivalós” költő, tudja, mi mindenre alkalmas a francia nyelv; hogy francia költő számára kevésbé fontos a tengermély és még fontosabb a tenger csillogó, ezerszínű felszíne, mint nem-francia költő számára. A nagy impresszionista festők majdnem mind franciák voltak. Hogy a láthatáron levő felhők „dombormű”, az sokkal inkább francia képzet mintsem német, ez világos... és különösen az, hogy azok a felhők „rétegződnek” a horizonton, franciául mintegy „emeleteznek”, emeleteket alkotnak: az ige csak speciális karaktere miatt került ide, mert „emeletekbe”, párhuzamos csíkokba rendezve lenni legfeljebb régi, narratív, egyáltalán nem felhőszerű domborművek szoktak. Hogy minden „calme”-má (nyugalommá) és „clarté”-vá (világossággá) lesz, az sem a jelentése miatt került ide, elvégre a beesteledés épp az ellenkezője a világossággá válásnak, hanem azért, mert ez két nagyon elegáns sőt előkelő francia szó, sokkal elegánsabb, mint német (vagy magyar) megfelelőik, aurájuk van, és még alliterálnak is...

Hogy a francia prozódiával tisztában volt-e Rilke, az nem derül ki a versből; ha tisztában volt vele, akkor nem érdekelte: páros szótagszámú sorok váltakoznak itt páratlan szótagszámúakkal. Nem mintha ez sohasem fordulna elő francia költő versében, de a vers emiatt mégsem authentikus francia vers. — A francia vers ritmikai, prozódiai alapja, a némettel, angollal stb. ellentétben, a szótagszámlálás, a verssor szótagjainak száma, egy sereg bonyolult járulékos szabállyal kiegészítve. Jambus, trocheus nem létezik, semmiféle lüktetés; tulajdonképpen változó hosszúságú „szólamokról” lehetne beszélni, akárcsak a magyaros verselés kapcsán. Németre, angolra jambikusan vagy trochaikusan szokták fordítani a francia verseket, alighanem azért, mert szótagszámlálás alapján történő fordításnak, eme nyelvek fonetikai arculata miatt, nem volna értelme. Valószínűleg emiatt, noha magyarra történő szótagszám-elvű fordítás lehetséges és sokkal kézenfekvőbb volna, a magyar költők is jambikus vagy trochaikus sorokkal fordítják a francia verseket, de a magyar, úgynevezett „rímes-időmértékes” technika szerint. Ez a költőink megszentelte hagyomány; én mégis húzódozom tőle. A fenti fordítást sem szántam rímes-időmértékesnek, az mégis olyan lett. Ezt elkerülni nehéz, nem megvalósítani... éppen emiatt csábít ez a módszer sztereotípiára, túl könnyen hullámzó, tetszetős de egyhangú ritmusra. A németben kevésbé monoton a jambikus vagy trochaikus zakatolás, mert ott a a hangsúlyos szótagok nem mindig ejtődnek hosszabban is egyúttal.