Rimbaud, Arthur: Egy évad a pokolban /5 (UNE SAISON EN ENFER /5 Magyar nyelven)
|
UNE SAISON EN ENFER /5 (Francia)DÉLIRES II __________ ALCHIMIE DU VERBE ___
A moi. L'histoire d'une de mes folies. Depuis longtemps je me vantais de posséder tous les paysages possibles, et trouvais dérisoires les célébrités de la peinture et de la poésie moderne. J'aimais les peintures idiotes, dessus des portes, décors, toiles de saltimbanques, enseignes, enluminures populaires; la littérature démodée, latin d'église, livres érotiques sans orthographe, romans de nos aïeules, contes de fées, petits livres de l'enfance, opéras vieux, refrains niais, rhythmes naïfs. Je rêvais croisades, voyages de découvertes dont on n'a pas de relations, républiques sans histoires, guerres de religion étouffées, révolutions de meurs, déplacements de races et de continents: je croyais à tous les enchantements. J'inventai la couleur des voyelles! - A noir, E blanc, I rouge, O bleu, U vert. - Je réglai la forme et le mouvement de chaque consonne, et, avec des rhythmes instinctifs, je me flattai d'inventer un verbe poétique accessible, un jour ou l'autre, à tous les sens. Je réservais la traduction. Ce fut d'abord une étude. J'écrivais des silences, des nuits, je notais l'inexprimable, je fixais des vertiges. ____________
Loin des oiseaux, des troupeaux, des villageoises, Que pouvais-je boire dans cette jeune Oise, Je faisais une louche enseigne d'auberge, Pleurant, je voyais de l'or - et ne pus boire. - ______________
A quatre heures du matin, l'été, Là-bas, dans leur vaste chantier Dans leurs Déserts de mousse, tranquilles, Ô, pour ces Ouvriers charmants Ô Reine des Bergers, _______________
La vieillerie poétique avait une bonne part dans mon alchimie du verbe. Je m'habituai à l'hallucination simple: je voyais très-franchement une mosquée à la place d'une usine, une école de tambours faite par des anges, des calèches sur les routes du ciel, un salon au fond d'un lac; les monstres, les mystères; un titre de vaudeville dressait des épouvantes devant moi! Puis j'expliquai mes sophismes magiques avec l'hallucination des mots! Je finis par trouver sacré le désordre de mon esprit. J'étais oisif, en proie à une lourde fièvre: j'enviais la félicité des bêtes, - les chenilles, qui représentent l'innocence des limbes, le sommeil de la virginité! Mon caractère s'aigrissait. Je disais adieu au monde dans d'espèces de romances:
CHANSON DE LA PLUS HAUTE TOUR. Qu'il vienne, qu'il vienne, J'ai tant fait patience Qu'il vienne, qu'il vienne, Telle la prairie Qu'il vienne, qu'il vienne,
J'aimai le désert, les vergers brûlés, les boutiques fanées, les boissons tiédies. Je me traînais dans les ruelles puantes et, les yeux fermés, je m'offrais au soleil, dieu de feu. "Général, s'il reste un vieux canon sur tes remparts en ruines, bombarde-nous avec des blocs de terre sèche. Aux glaces des magasins splendides! dans les salons! Fais manger sa poussière à la ville. Oxyde les gargouilles. Emplis les boudoirs de poudre de rubis brûlante... " Oh! le moucheron enivré à la pissotière de l'auberge, amoureux de la bourrache, et que dissout un rayon! FAIM Si j'ai du goût, ce n'est guère Mes faims, tournez. Paissez, faims, Mangez les cailloux qu'on brise, ______________
Le loup criait sous les feuilles Les salades, les fruits Que je dorme! Que je bouille
Enfin, ô bonheur, ô raison, j'écartai du ciel l'azur, qui est du noir, et je vécus, étincelle d'or de la lumière nature. De joie, je prenais une expression bouffonne et égarée au possible: Elle est retrouvée! Mon âme éternelle, Donc tu te dégages - Jamais l'espérance. Plus de lendemain, Elle est retrouvée! _________________
Je devins un opéra fabuleux: je vis que tous les êtres ont une fatalité de bonheur: l'action n'est pas la vie, mais une façon de gâcher quelque force, un énervement. La morale est la faiblesse de la cervelle. A chaque être, plusieurs autres vies me semblaient dues. Ce monsieur ne sait ce qu'il fait: il est un ange. Cette famille est une nichée de chiens. Devant plusieurs hommes, je causai tout haut avec un moment d'une de leurs autres vies. - Ainsi, j'ai aimé un porc. Aucun des sophismes de la folie, - la folie qu'on enferme, - n'a été oublié par moi: je pourrai les redire tous, je tiens le système. Ma santé fut menacée. La terreur venait. Je tombais dans des sommeils de plusieurs jours, et, levé, je continuais les rêves les plus tristes. J'étais mûr pour le trépas, et par une route de dangers ma faiblesse me menait aux confins du monde et de la Cimmérie, patrie de l'ombre et des tourbillons. Je dus voyager, distraire les enchantements assemblés sur mon cerveau. Sur la mer, que j'aimais comme si elle eût dû me laver d'une souillure, je voyais se lever la croix consolatrice. J'avais été damné par l'arc-en-ciel. Le Bonheur était ma fatalité, mon remords, mon ver: ma vie serait toujours trop immense pour être dévouée à la force et à la beauté. Le bonheur! Sa dent, douce à la mort, m'avertissait au chant du coq, -ad matutinum, au Christus venit, - dans les plus sombres villes: Ô saisons, ô châteaux! J'ai fait la magique étude Salut à lui, chaque fois Ah! je n'aurai plus d'envie: Ce charme a pris âme et corps Ô saisons, ô châteaux! L'heure de sa fuite, hélas! Ô saisons, ô châteaux! _________________ Cela s'est passé. Je sais aujourd'hui saluer la beauté.
|
Egy évad a pokolban /5 (Magyar)Delíriumok2.A szó alkímiája Íme, egyik rögeszmém története. Már régóta azzal hivalkodtam, hogy hatalmamba kerítettem minden elképzelhető tájat, s nevetségesnek találtam a modern festészet és költészet hírességeit. Szerettem az együgyű festményeket, szemöldökfa-díszeket, díszleteket, bohóc-vásznakat, cégéreket, népies metszeteket; a divatjamúlt irodalmat, egyházi latint, fogyatékos helyesírású erotikus könyveket, őseink regényeit, tündérmeséket, gyermekkönyvecskéket, ódon operákat, bárgyú refréneket, naiv ritmusokat. Keresztes háborúkat álmodtam, fölfedezőutakat, melyekről nem maradt leírás, történelem nélküli köztársaságokat, elfojtott vallásháborúkat, erkölcsök forradalmát, fajok és világrészek áttelepítését; hittem minden varázslatban. Kitaláltam a magánhangzók színét! - Éj A, hab É, rőt I, kék O, zöld Ü. - Megszabtam minden egyes mássalhangzó formáját és mozgását, s azzal hízelegtem magamnak, hogy ösztönös ritmusokkal olyan költői nyelvet teremtek, amelyet ma vagy holnap minden érzék föl tud majd fogni. A fordítást fönntartottam magamnak. Először mindez csak tanulmány volt. Csöndeket, éjszakákat írtam meg, lejegyeztem a kifejezhetetlent. Szédületeket rögzítettem. Nyájaktól, madaraktól, pórnőktől messze távol, Mit ihattam az ifjú hűs Oise-ból Kancsító kocsmacégér voltam ott. Sírtam, aranyat láttam - s nem tudtam inni én.
Nyár, reggel négy óra, a lágy Lenn a nagy szérűn, melyen át Készítik mohasivatagban Értük - kedves munkások ők, Pásztorok királynője, tedd: A költői ócskaságoknak nagy szerepük volt az én szóalkímiámban. Hozzászoktam az egyszerű hallucinációkhoz: egy gyár helyén egész világosan egy mecsetet láttam, angyalok rezesbandáját, hajtókocsikat a mennybolt útjain, szalont egy tó mélyén; szörnyetegeket, rejtelmeket; egy vaudeville-cím borzalmakat villantott fel előttem. Mágikus szofizmáimat ezután szóhallucinációkkal fejeztem ki. Végül már szentnek éreztem lelkem zűrzavarát. Tétlenül álltam, súlyos láz martaléka voltam: irigyeltem az állatok boldogságát - a hernyókat, melyek az árnyvilág ártatlanságát jelképezik, a vakondokat, a szüzesség álmát! Jellemem megkeseredett. Románcfélékben mondtam búcsút a világnak:
Dal a legmagasabb toronyrólJönne, jönne immár Annyit tűrtem ím, hogy Jönne, jönne immár Mint a rét, mit csöndjén Jönne, jönne immár Szerettem a pusztaságot, a kiégett szőlőskerteket, fakó boltokat, meglangyosodott italokat. Bűzös utcákon vánszorogtam, s hunyt szemmel ajánlkoztam föl a napnak, a tűz istenének. „Tábornok, ha akad egy ócska ágyú romba dőlt bástyáidon, bombázz minket kiszikkadt rögökkel. Célozz a fényes áruházak kirakatába! a szalonokba! Porával zabáltasd meg a várost. Oxidáld meg az esőcsatornák száját. Zúdíts csordultig izzó rubinport a budoárokba...” Ó, a szúnyog, megittasodva a csapszék vizeldéjén, amint a kerti borrágóba szerelmes, s elenyészik egyetlen napsugárban!
ÉhségÉtvágyam, ha ébred, már csak Fordulj, éhem, legeléssz Itt a sziklatörmelék, rágd, Szárnyast falt és köpve tollas A saláták, a gyümölcs Hunyni! forrnék bugyborogván Végül, ó, boldogság, ó, értelem, elhárítottam az égről az azúrt, mely feketeségből támadt, s éltem, aranyszikrája a természet fényes tüzének. Örömömben a lehetőségig téveteg és hóbortos kifejezést vettem föl: Megvan, újra éltet! Halhatatlan lelkem, Jó az embereknek Nincs több remény már, sem Nincs már nap se más, Megvan! Újra éltet! Meseopera lettem: láttam, hogy minden egyes lény végzete a boldogság: a cselekvés nem azonos az élettel, csak egyik módja annak, hogy elkótyavetyéljünk némi erőt - kimerülés. Az erkölcs az elme gyöngesége. Úgy gondoltam, minden egyes élőlényhez több élet tartozik. Ez az úr nem tudja, mit tesz: voltaképpen angyal. Ez a család itt egy fészekaljnyi kutya. Egyesek előtt egészen fesztelenül társalogtam valamelyik másik életük egy-egy pillanatával. - Így egy sertés volt a szeretőm. Az őrületnek - annak, amelyet már zárt intézetbe csuknak - egyetlen szofizmáját sem felejtettem el: sorra el tudnám ismételni valamennyit, ismerem hozzá a módszert. Egészségem megrendült. Jött a rémület. Többnapos álomba zuhantam, s amikor fölébredtem, folytattam a legnyomasztóbb álmokat. Megértem a pusztulásra, s gyöngeségem veszedelmes úton elvezetett a világ szélére, és Kimmériának, az árnyak és örvények hazájának határára. Utaznom kellett, szórakoztatnom az agyamban fölgyülemlett bűvöleteket. A tengeren, melyet úgy szerettem, mintha valaminő szennyet kellett volna lemosnia rólam, láttam, amint földereng a vigasztaló feszület. Kárhozatra ítélt a szivárvány. Végzetem a Boldogság volt, az volt a férgem, lelkifurdalásom: életem mindig sokkal hatalmasabb lesz, semhogy egészen odaáldozhatná magát a szépségnek és az erőnek. A Boldogság! Az ő foga intett, halálos-édesen, kakasszókor - ad matutinum, Christus venit-kor - a legkomorabb városokban: Évadok, paloták! A boldogság kincse vár rád: Üdv őnéki, amikor Ah! vágyam már sohasem kel; Testet-lelket fog e báj, Évadok, paloták! Jaj, a perc, ha odavesz, Évadok, paloták!
|