Örkény István: Szakmai önérzet

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
– Állatművész vagyok – mondtam.
– Mit tud? – kérdezte az igazgató.
– Madárhangokat utánzok.
– Sajnos – legyintett –, ez kiment a divatból.
– Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
– Passzé – mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
– A viszontlátásra – mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon. 

I was carved from solid timber!
I can control myself.
I showed nothing, although the diligent work of long years, the recognition of my talent, my entire future hung in the balance.
- I am an animal artist - I said
- What can you do? - asked the director.
- I imitate bird calls.
- Sad to say - he waved his hand - that has gone out of fashion.
- How so? The cooing of the turtle-dove? The chatter of the reed-sparrow? The call of the quail? The squawk of the gull? The carolling of the lark?
- Passé - said the director in a bored tone.
That hurt. But I believe I showed no sign of it.
- Good bye - I said politely and flew out the open window.