Ady Endre: A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra

Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,

Szédül, elbúsong s lehull a porba,

Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,

Magyar vágyakkal, melyek elülnek

S fölhorgadnak megint.

Tied vagyok én nagy haragomban,

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban

Szomorúan magyar.

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan,

Kicsi országom, példás alakban

Te orcádra ütök.

És, jaj, hiába, mindenha szándék,

Százszor földobnál, én visszaszállnék,

Százszor is, végül is.

As does the tossed stone fall to the ground,

My tiny country, so each time around,

Your son comes home to stay.

Far away towers he visits, he must,

Giddily, sadly, he falls to the dust,

The dust from whence he came.

Longing to leave, but unable to flee,

Magyar desires, though fading they be,

Rise, take over again.

In my great anger to you I belong,

In cares of love and in each faithless wrong,

I’m sadly, a Magyar.

Like stone lacking will when hurled in the air,

With exemplary form, my land, I dare

To slap your countenance.

Woe, my intentions are ever in vain,

Each time you toss me, I'll fly back again,

Many times, till it ends.