Ady Endre: A magyar Ugaron

Elvadult tájon gázolok:
Ős, buja földön dudva, muhar.
Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.

Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló gizgazok,
Hát nincsen itt virág?

Vad indák gyűrűznek körül,
Míg a föld alvó lelkét lesem,
Régmúlt virágok illata
Bódít szerelmesen.

Csönd van. A dudva, a muhar,
A gaz lehúz, altat, befed
S egy kacagó szél suhan el
A magyar Ugar felett.

Piso uma região selvática:
na antiga terra lasciva, grama.
Conheço este campo selvagem:
é a charneca húngara.

Inclino-me ao solo sagrado:
algo corrói esta terra virgem.
Ei, ervas mergulhando, densas,
no céu: não há cá flores?

Entre raízes de selvagem
vinha, espio da terra a dormente
alma; o cheiro de flores passadas
sobe amorosamente.

Silêncio. Ervas ruins, a grama,
o joio, puxam, iludem, cobrem-me;
e um vento de risos desliza
sobre a grande charneca.