Ady Endre: Csolnak a holt-tengeren

Piros-fekete glóriával
Feje körül, beevezett
Lelkembe újból az az asszony,
Akit én Lédának nevezek.

Holt-tengerét az ifjúságnak
Halk evezéssel szabja át
Két szép, fehér, meleg asszony-kar,
Két áldott, szent evező-lapát.

Sugarak cécóznak fölöttünk
S az élet nagy ünnepet ül
S holt-tengeren szomorú csolnak
Sötétlik, siklik és repül.

Béke és halálos öregség
A csolnakon és lelkemen.
Holt-tenger a lelkem s az álmom,
De e csolnakot nem engedem.

Virágosan is erre járt volt
Kormányozó, bús asszonya.
Akkor még vidám volt a tenger
S halál nem sírt mélyéből soha.

Piros-fekete glóriával
Evezz, evezz csak csöndesen.
Én tudom, hogy lelkembe sülyedsz
S ott halsz meg majd, én szerelmesem.[1]

S červeno-čiernou gloriolou
okolo svojej drahej hlavy
zas v dušu voveslovaía mi
tá žena, ktorej Léda vravím.

Mladosti mojej more mŕtve
čerí, veslujúc nebadane,
pár bielych, teplých ženských ramien,
dve sväté veslá, požehnané.

Lúče nad nami vystrájajú
a život veľký sviatok svätí
a smutný čln na mori mŕtvom
stemnieva, kĺže, letí.

Staroba smrteľná a pokoj
na člne a mne na duši.
Mŕtve more duša a sen môj,
no čln nepustím, zadržím.

Veslárka jeho, pani smutná,
aj v kvetoch tu raz chodievala.
To ešte more jasné bolo
a smrť mu z hĺbok nezalkala.

S červeno-čiernou gloriolou
vesluj len, vesluj ticho, sťažka.
Viem, v dušu moju ponoríš sa
a tam aj umrieš, moja láska.