Balla Zsófia: Az ünnep előérzete

Egy hónap, másfél hónap

derengő idő,

szomjas várakozás és

vízfoltos cipő.

Sötét, freccsenő hajnal,

hajnalban keszeg

gyermekkor - narancs és öt pár

férfizokni lebeg.

Idő, melyben a titkos

bizonyság remeg:

van győzelem, kigyullad

a mécs, kútlánggal ég!

Házunkon megfeneklik

és zölden vedlik, süllyed

a téli félsötét.

Az ünnep a város fölött

vagy a fagy mögött őrködött

és ringatta a zöld ködöt.                       

Gyűjtöttem őt, magamba loptam.

Alig volt több, mint a mindennapokban.

De mondd, miféle ünnep ez,

e szűrt fény, szúrt sebből szivárgott

szikra, mely sistereg, neszez

s szertezáporoz száz szilánkot?

Az ünnep minden naptól messze van.

Mint időtől az óra mutatója.

Szívem évről évre másként hangtalan.

A gép kattog, köhög, kopácsol.

Egyre gyakrabban jár karácsony.

Feltekeredik a tél, mint a pólya.

Már annyi gyász zuhog a Hold alatt.

Már annyi nő szül, már annyi gyász szül

füstölgő vasat.                                     

Már annyian hevernek

e halomra lőtt

varjak a győzelemnek

küszöbe előtt.

Annyi test fonadéka

jelöl egyetlen helyet.

Már annyi gyertya ég a

csillagok helyett.

Közeleg,

érzem, a nagy vizeken

siklik egyre közelebb

a várva-várt

mellkasba zárt

tüzes üzenet.

A torkom elszorítja

egy piros hangszalag.

Marad örök az ünnep messze, távol.

Beteljesülni fél. Megfoszt magától.

Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó.

Isten ígérgetése, hamis váltó. 

Izzik, tágul a tér.

Naptárában vakító szünnap.

Bársonyos hiány itt az ünnep.