Bessenyei György: Bessenyei György magához

Ki vagyok? mi vagyok? merrül s mibül jöttem?

Hol voltam? s hogy esett hogy világra lettem?

Érzek, gondolkodom, küszködöm, fáradok,

S lélek, melynek útján szüntelenül halok.

Létemet táplálván testemet emésztem,

Élni törekedem, s életemet vesztem.

Gyötrelmek közt vigad szivem a veremben,

Fájdalommal öröm így laknak szivemben.

Halandó sorsomat ekként ha szemlélem

Benne szabadságom rabságával lelem.

Hányszor kell érezni változásaimat?

S hogy kerülhettem el hányattatásimat?

A történeteknek veszélyes tengerén;

Egy kis tűz vezérel, hogy futhassak térjén;

Ennek világánál sok oly kőszálakat

Kerülök, hol mások lelték halálokat.

Nézek, gondolkodom, bújdosok, remélek,

Járok, ülök, mozgok, s nem tudom hogy élek.

Testemben hánykódik, valamely valóság;

Lélek, elme, tűz, ész, milyen világosság!

Nem tudom érteni; formája sem színe

Nincsen, melybe létem valamit meghinne.

De mégis jól érzem küszködő munkáit,

Nem győzvén csudálni kiterjedt csatáit;

Örökös élettel biztatgat létembe

Ámbár raboskodik fájdalmas testembe.

Így az Ég, föld között szüntelen hánykodva

Nyögök, s majd nevetek élvén sóhajtozva.

Felettem kékellik az Égnek térsége,

Reng alattam gyakran e földnek mélysége,

Örökkévalóság kiáltja lelkemet,

De halál árnyéka fedezi testemet.

Érzékenységimnek rabságában vagyok

S mindenkor ezeknek kezek közt maradok.

Minden semmivé lész, látom e világban,

S elmúlok magam is, jól érzem, vóltomban.

Csak az Isten maga örökös igazság

Többi mind senyvedés, árnyék s múlandóság.