Eötvös József: Ősz

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,

Borult egeddel üdvözöllek én,

E szívhez illik bús napod homálya,

S e hervadás a messze föld szinén.

Pusztán, mint téreid, áll életem.

Halálra intesz, üdvöz légy nekem!

Hervadva húll már a levél a fáról,

És elszállt a virágok illata:

Igy tűn el az öröm, csak múlt bujáról

Meg nem feledkezik a szív soha.

Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;

Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal nekem a zöld berekben,

Ha csak elmúlt vigalmaimra int,

Hogy én is hittem egykor emberekben,

S hogy minden eltűnt, gyermek álmakint,

S éltemből egy maradt: a fájdalom,

És az, mire taníta, bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit,

Szinesre festi végreményimet;

Miért irígyled? Elvevé virágit,

És pusztán hagyta ifju éltemet.

Lehúll a lomb, ha oly szinezve áll,

Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,

Legcsillogóbb a hajnal csillaga:

Úgy önti báját a költő dalára

Tikkasztó élte nyájas alkonya.

Órája elmult, megnyeré a bért:

Öröm helyett a fonnyadó babért.

1839.

Lass dich begrüssen Herbst als Tod der Erde,

ich grüße dich mit bedecktem Himmel,

Düsternis des Tages passt zu der Herde,

das Verwelken und der ganze Fimmel.

Bloss, wie dein' Felder bin ich benommen.

Du warnst mich zu sterben, sei willkommen!

Das Blatt verwelkt, fällt schon vom Baum an runter,

und der Duft der Blumen verschwand es auch:

So verschwand die Freude, und Leid lebt munter,

das Herz vergisst niemals in den Abendhauch.

Oh, fall nur du Blatt, Erde gibt Ruhe;

wenn die Hoffnung stirbt, erwacht die Unruhe.

Was ist mir das Lied wert in der grünen Au,

wenn es nur mir die Vergangenheit zeigt,

dass ich einst an die Menschen glaubte auch

‘d, dass alles weg ist, ‘d an Kindertraum neigt.

Nur eins blieb von meinem Leben: ein Ried,

‘d, was mich lehrte, ein wunderschönes Lied.

Mein Lied, das wie der Herbstzweig der Linde bringt,

es malt meine letzte Hoffnung in Farbe;

warum ist der Neid? Die Blumen nur bedingt,

lies mein junges Leben mit Lebensnarbe.

Das Laub fällt dann, wenn es bunt gefärbt ist,

dass den Tod schöner macht, ist immer nur List.

Wie der letzte Sonnenstrahl der schönste ist,

‘d am hellsten ist immer der Morgenstern:

So den Charme über des Dichters Lied giesst,

es war des sanften Zwielichts des Blausterns.

Seine Stunde verging, gewann seinen Sold:

Anstatt Freude verwelkte Lorbeer hold.