Forbáth Imre: Románc

Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket
A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal
A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel
S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian
Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod
majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon
Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot
Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan
Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra
S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök
Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét
Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb
Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők
Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják
Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő
A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom
Körülöttünk: térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk
Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon...
Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk
Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal
A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal
Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod.

Coi grandi occhi gialli ammiri il sole le nuvole fluttuanti
che s’allontanano
Distesa sulla riva del fiume con un fiore rosso tra le labbra
Non comprendi il mondo, che ponti complicati e locomotive produce
E geometrie fredde. Tua mano scruta il mio viso con curiosità
Tasti i miei occhi, la mia bocca, conti i miei denti,
strattoni la mia lingua
poi esplori il tuo corpo, ti meravigli dei tuoi capezzoli duri,
Che soffrono il solletico e son bruni, la riccia peluria
Che copre la base delle tue cosce e ti fa gridare, che da me
non è tutto così,
Pensi a tua madre, alle onde, ai pesci, alle stelle,
E da dove provengono l’amore, le tristezze
e le gioie,
Osservi con i grandi occhi gialli, come la tigre l’oscurità
della giungla
O come un bambino, che osserva il fuoco, sempre più
ardente, più folle, più rosso
Come canta tutto all’unisono: vento, fiume e nuvole
I nostri capelli scomposti s’aggrovigliano, le mani son
prigionieri una dell’altra
Che si fermi la terra, che non passi il tempo impetuoso
I papaveri fanno la linguaccia rossa, e le erbacce cresciute all’altezza d’uomo
Intorno a noi: siamo l’un dell’altra nello spazio, nel sangue, nella carne
Solitari come erano Adamo e Eva su questa ancestrale
pianeta folle…
È passata la febbre, gli inguini illanguiditi, le mani si distaccano languidamente
Ormai siamo estranei, con le labbra e demoni separati,
Giaci immobile sulla riva del fiume con un fiore rosso
tra le labbra
Da cui son caduti alcuni petali – e chiudi fiaccamente
i tuoi grandi occhi gialli.