Kassák Lajos: 98 (E’ questa la città…) (98 (A város ez…) Olasz nyelven)

A város ez ahol baráttalanul élsz és korom lepi be álmaid földjét
nem kérdez itt téged senki és nem felelnek a kérdéseidre
ó jaj jaj egyedül állsz a fekete körfal előtt
látod a karavánok vonulását az égen az asszonyok szoknyáit s a szakállas bivalyokat roppant víztömlőkkel a hátukon
emlékeid rongyai lobognak fölötted s te nem tudsz elfordulni tőlük
gyere mondom gyere elmegyünk a tengerhez s közben megkeressük a kedvesedet aki most szíve alatt a gyermekkel hazátlanul bolyong a földön
gyere gyere ott találjuk őt a tengernél amint karcsú fehér lábát mosogatja a nagy kék vízben
vagy talán ott ül a pásztor előtt aki dudaszóval legelteti nyáját a sovány hegyi mezőkön
nem kérdezem ki vagy árva gyermek elhagyott szülő megkövesedett fa vagy gazdátlan komondor
én sem tudom hogy ki vagyok s nincs egyebem ennél az éneknél amit most neked énekelek
harapj a kenyeremből igyál a vizemből s aztán gyere
felejtsd el a kedvesedet is ahogyan én is elfelejtettem
ez a mi sorsunk
de ne sírj ne sírj
miért is sírnál
nem henyélünk mi és nem vagyunk egyedül ahogy az látszik
milliós seregekben dolgozunk a városban családot alapítunk s aki betér hozzánk annak gyógyító meleget és hűs tisztaságot ajándékozunk.

E’ questa la città in cui vivi senza amici, e la fuliggine
ricopre la terra dei tuoi sogni
qui nessuno ti fa delle domande e non rispondono alle tue
ahimè ahimè sei solo davanti al nero muro circolare
vedi lo sfilare delle carovane nel cielo le gonne delle donne
bufali barbuti con enormi otri di cuoio sulle
schiene
sopra di te svolazzano i stracci dei tuoi ricordi e tu non ci
riesci a distaccarti di loro
vieni gli dico vieni andiamo al mare e frattempo cerchiamo
la tua amata che con il bimbo sotto il cuore
sta vagando ora per la terra senza Patria
vieni vieni la troveremo là presso il mare mentre lava i suoi
piedi bianchi nel grande acqua blu
o forse è seduta davanti al pastore che al suon di zampogna
pascola la sua gregge sui prati magri della montagna
non ti chiedo chi sei bambino orfano genitore abbandonato
albero pietrificato o un komondor senza padrone
nemmeno io so chi sono e non ho altro che questo canto
che ti canto adesso
prendi un morso dal mio pane bevi della mia acqua
e poi vieni dimentica anche la tua amata come l’ho
dimenticato anch’io
questo è il nostro destino
ma non piangere non piangere
perché mai dovresti piangere
noi non oziamo e non siamo soli come sembrerebbe
lavoriamo in eserciti di milioni in città creiamo famiglia
e per coloro che entrano da noi doniamo calore curativo
e purezza fresca