Kovács László: A remekmű

A remekmű

   Csegely Kolos egy hétfő reggel nem fért bele a nadrágjába. Hiába húzta magára egyiket a másik után, begombolni egyiket sem tudta. A zakóival is így járt. Bizony, kihízott mindent. Márpedig alsóban mégsem lehet emberek közé menni.

   A nadrágszíjat a legbővebbre engedte, de rövidnek bizonyult. Keresett egy nagy biztosító tűt, így az egyik nadrágot mégis sikerült a derekán tartania. Aztán beleerőltette magát a szürke zakójába, próbaképp meglengette a karját, de rögtön halk reccsenés figyelmeztette, hol a tornamutatvány határa: muszáj új ruhát vásárolnia. Röstellte nagyon, hogy a szűk nadrágban és zakóban kell emberek közé mennie, de hát nem volt mit tenni.

   Keresztül-kasul bejárta a várost, azonban méretének megfelelő és tetszésére való új konfekcióruhát sehol nem kapott. Hogy a szorítástól legalább a felsőtestét megszabadítsa, levette a zakóját, csüggedten a karjára fektette, így ballagott hazafelé a pattanásig feszülő nadrágban. Mitévő legyen?

„Hát persze, a Zvorszki! Hogy ez eddig nem jutott eszembe!?”

   A mentő ötlettől felvillanyozva ment a régen látott angol-francia úri szabó műhelye felé, hogy megbeszéljen vele egy átalakítást.

   Becsengetett. A szabómester, egy középtermetű, köpcös, kerek képű, kefebajszos idős ember, csak nehezen ismerte meg.

− Á, hát maga az, író úr! Kerüljön beljebb!

   Miközben Csegely Kolos előadta jövetelének okát, Zvorszki mester körbenézte alakján a szűk ruhát, és a fejét csóválva így szólt:

− Nem érdemes ezzel bíbelődni, higgye el! Varrok én magának egy gyönyörű, új öltönyt.

   Csegely Kolos gondolkodóba esett. „Igaz, az ilyesmi nem olcsó mulatság, de hát az ember egyszer megengedheti magának…”

− Mibe kerülne?

   A szabómester fejben osztott-szorzott, és megmondta az árat. Csegely Kolos enyhe szédülést érzett.

− Nos?

− Rendben van. Holnap megveszem és hozom az anyagot. Meg egy példányt a legújabb könyvemből.

− Nagyon kedves, előre is köszönöm.

   A mester mértéket vett.

− Így ni, három nap múlva jöhet próbálni.

   Csütörtökön Csegely Kolos megjelent az első ruhapróbán.

   Zvorszki mester leszedte a próbabáburól a félig sem kész, éppen csak összefércelt zakót, a nagy falitükör elé vezette a magas termetű írót, és sámlira állva óvatosan rásegítette a ruhadarabot.

− Tessék, uram, nézze meg magát! − biztatta.

− Hű, ez igen. Príma… nagyon jól sikerült… és mindjárt elsőre! Remekül áll, mintha rám öntötték volna! − lelkendezett Csegely Kolos a tükör előtt forogva.

− Itt a tisztelt pocaknál, egy kicsit mintha még talán szorítana, ugye? − kérdezte a szabómester.

   Megnyálazta az ujját, összedörzsölte a tenyerét, végigsimította oldalra fésült haját, azután néhány gombostűt kihúzott a zakóból, az ajkai közé dugta őket. Így méregette, mustrálta a kabátot. Szólni nem szólt. Épp csak ümmögött-hümmögött, hogy ki ne essenek a gombostűk a szájából.

− Valami baj van mégis? − aggodalmaskodott Csegely Kolos.

   Zvorszki mester kivette az egyik gombostűt a szájából, összecsippentette a zakó hátát, és megtűzte. A hajtókánál is talált egy kis igazítani valót, odatűzte a maradék gombostűket.

− Így ni − mondta, és lehúzta a nyakából a szabócentit. − És most lesz szíves megemelni a tisztelt bal karját.

   Csegely Kolos megemelte, a mester megmérte. Biztos, ami biztos.

− Most a másikat, és forduljon meg, kérem!

   Az író engedelmesen megfordult.

− Így, most már az igazi lesz − állapította meg Zvorszki mester, és óvatosan lefejtette a zakót leendő tulajdonosáról, és visszahelyezte a próbabábura. − Holnap ugyanebben az időben megint próbálunk.

− Rendben, a viszontlátásra… Most jut eszembe, elhoztam egy példányt önnek az új könyvemből….

− Köszönöm szépen − mondta a mester, az ajkai közé dugott egy befűzött varrótűt, és átvette a kötetet. Kinyitotta, olvasni kezdte.

   Csegely Kolos elégedetten mosolygott. „Lám, hogy felkeltette az érdeklődését. Nem is sejtettem, hogy ennyire tetszik neki.” 

   A szabó tovább lapozott, mormogott valamit, ajkai között billegett a tű a cérnával.

− No, munkára fel! − szólalt meg a mester.

   Kivette a tűt a szájából, és egy szakszerű, begyakorlott mozdulattal, mintha csak fércelne, beletűzte oda, abba a lapba, ahol az olvasásban tartott.

− Majd folytatom, de hová tegyem le ebben a zsúfoltságban? Akkor holnap próba, ugyanebben az időben. Nehogy elfelejtse! Viszontlátásra!

   Csegely Kolos elköszönt, és miközben becsukta maga mögött az ajtót, még hallotta a mester hangját: „Így ni, itt méltó helye lesz.”

   „Vajon hová dugta” − volt Csegely Kolos első gondolata, amikor a megbeszélt időpontban visszament próbálni, és sehol sem látta a könyvét. A mellét düllesztő bábun viszont már ott feszült a kész zakó. Amikor a mester leemelte róla a zakóját, Csegely meglepődve látta meg alatta a könyvet, még a beletűzött tű és cérna is benne volt.

− No, bújjunk csak bele szépen a kabátkába! Még itt ezt a fércet kiszedjük, így ni, kész is. Húzza ki magát! Lám, mintha csak magára öntötték volna.

   Az író körülfordult az új zakóban, ki-be gombolta, emelgette és megfeszítette a karját.

− Jó − mondta, magában pedig arra gondolt, hogy végre van valamije, ami valóban remekmű, és ha még egyszer születik, biztosan szabónak megy.