Kovács László: Az éhes őrnagy

A vadászrepülőtérre már régen leszállt egy fekete repülőgép, az év utolsó éjszakája. Az irányítótorony, mint valami ódon lovagvár kaputornya, komor némaságba burkolózott. A vaksötét homlokzaton csak itt-ott derengett halvány fény. Az első emelet egyik ablakával szemben, az ablakpárkány magasságban, egy oszlopféle tetején bagoly gubbasztott, és szemét meresztgetve igyekezett kifürkészni, mi folyik a kékesen derengő ablak mögött. Amit láthatott, az a vadász-harcálláspont egyik terme volt, nyolc kornyadozó, bóbiskoló katonával. Ki-ki a helyén ült szétvetett lábakkal, mellére ejtett fejjel.

     Mazsári László honvéd megmozdította elzsibbadt bal karját, ránézett az órájára, aztán a faliórára. Semmi kétség: éjfél lesz két perc múlva. Már tizenhat órát töltött egyfolytában szolgálatban, és nyolc óra volt még hátra. Félálomban maga elé motyogott. Kint a bagoly huhogni kezdett, mintha ezt mondta volna: „Ezt nevezem, ez aztán az éberség, bajtársak!”

     Mazsári felállt a térképasztaltól, amely előtt eddig ült, odament a lokátor képernyőjéhez. Nézte egy ideig a villódzást, aztán az ablakhoz lépett. Kinyitotta. Ahogy kiszimatolt a friss, metszően hideg levegőbe, mindjárt észrevette a baglyot: - Á, te vagy az? – A madár máskor is itt szokott ülni így éjfél körül. Szemei felfénylettek, várakozott, aztán gondolt egyet, megemelintette szárnyait, felborzolta tollait, és elhussant. Mazsári sóvárogva nézett utána. - Jó neked! Odamész és akkor, ahová, és amikor csak akarsz.

     Kémlelt tovább kifelé. Innen, a toronyból messzire lehetett látni. A fel- és leszállópályák irányfényeibe időnként hópelyheket kavart a szél. Szemben a radar valamiféle dinnyehéjszeletre emlékeztető óriási antennája csöndes, megadó egykedvűséggel forgott körbe-körbe. Annak, ami itt nyáron és ősszel volt, az eget-földet rázó harcias dübörgésnek és nyüzsgésnek mára se híre, se hamva. Most a fagy birodalmában csend honolt mindenütt. Messzebb, a toronytól jobbra, csonttá fagyva, némán gubbasztottak helyükön az alumínium madarak, élet csak a készültség gépeiben volt. Fenn, a szakadozott felhők között, irdatlan messzeségben, a hunyorgó csillagok élték a maguk végtelen és titokzatos életét. A katona becsukta a szemét. Mintha álmodna. Nyári mezőkön piros ruhás lányok szaladnak, integetnek. Eddig jutott, amikor hirtelen kivágódott a helyiség ajtaja. A huzat Mazsári homlokának csapta az egyik ablakszárnyat:

   - Hogy az a … ! – káromkodott egy cifrát, és meglepetten hátrafordult. A parancsnok, N. őrnagy lépett be. Egy szigorú arcú, testes, még viszonylag fiatal, de már őszülő halántékú ember. Degesznek hívták maguk között. Degesz őrnagy hatalmasat ásított, megropogtatta csontjait, aztán bődült csak el:

   - A mindenit, legények, de megéheztem! – kiáltotta -, és föl-alá kezdett járkálni, mint akit valóban emésztő gondok gyötörnek.

   - Hát még mi, őrnagy bajtárs! De talán inkább koccintani kéne valamivel – hallatszott innen-onnan a javaslat.

    - Főzzünk megint tíz adag kávét, más pia úgy sincs! – javasolta Bot tizedes. – Az őrnagy bólintott, rendben. Majd így szólt:

   - Rántottát kéne sütni, legények! Hamar kész van, és ettünk is valamit.

      Szavait üdvrivalgás fogadta.

    - Rajzolnak tojást, vagy szerezni is tudnak? – emelte fel az ujját kérdőn. – Katona! – intett Mazsárinak. – És Zornai honvéd, jöjjön maga is! Figyeljenek ide bajtársak! Felszerelnek, bemennek a lakásomra, és elkérik a feleségemtől az összes tojást, ami csak van otthon. Plusz zsír és vöröshagyma! Serpenyőnk, egyebünk van itt a teakonyhán. Ja, és kenyér is kell! Más megoldást nem tudok. És még szerencséjük is van: szívhatnak egy kis friss újévi levegőt ezen a kis éjféli menetgyakorlaton. Mit menetgyakorlat! Kiruccanás! Igazán semmiség.

   - Az őrnagy meghibbant!” – futott át a ”szerencsések” agyán. – Az oda-vissza tíz kilométeres gyaloglás úgy hiányzik, mint ablakos tótnak a hanyatt esés – fortyogott magában Mazsári.

   - Igaz, csak jövőre érnek vissza, de ha igyekeznek, már 01.45-kor itt lehetnek. Maguk lesznek az újév legfürgébb kakasai – szellemeskedett az őrnagy.

   - Értettem! – vágták rá egyszerre mindketten, mert ugye a parancs az parancs.

     Pár perc múlva maguk mögött hagyták a repülőteret, s mentek-mentek, irányt véve a jó messze levő laktanya melletti tiszti lakótelepre. Körülbelül egy óra gyalogmenet oda, fagyban, hóban, hidegben menni-menni, de az éj kiterjesztett nagy szárnyainak védelme alatt mégiscsak. Így érezték, furcsamód. Néha azért megeresztettek egy-egy rövid, de annál kifejezőbb káromkodást.

     0.30 körül értek a helyszínre. A félreeső utcát és a házat, ahol az őrnagyék laktak, hamar megtalálták. A redőnyök lehúzva.

     Becsengettek. Egyik lábukról a másikra álltak, egy kicsit kellemetlenül érezték magukat, hogy álmából fel kell verniük Degesz feleségét.

     Három perc múlva fény gyúlt a bejárt fölött. Kinyílt az ajtó. Egy álmosságtól nyűtt asszony helyett a késő éji órához képest frissen és üdén egy izgatott, szép fiatal nő jelent meg a küszöbön, elöl összefogva a magára kapott ruhácskát.

   - Jé, hát a vitéz urak?! – ámult el.

   - Elnézését kérjük, asszonyom, a késői, illetve a korai zavarásért – emelték a kezüket sapkájukhoz -, az őrnagy úr parancsára jöttünk.

   - Jó reggelt! A felesége vagyok – nyújtotta a kezét. – Jöjjenek hamar beljebb, mert megfagyok! – A két katona letoporogta a csizmájáról a havat. Leverték a sapkájukról és a köpenyükről is. Szerelvényt igazítottak, csak azután léptek be a félhomályos előszobába.

   - Csak nincs valami baj az urammal? – kérdezte igen halkan.

   - Nincs, nincs semmi baja, az őrnagy úr kitűnően érzi magát. Csak váratlanul megéhezett, és a kérése, hogy zsírt, vöröshagymát és az összes tojást, ami itthon van, tessék ideadni.

   - Kérem, mindjárt összeszedem maguknak, egy pillanat! – válaszolta z asszony lefojtott hangon, és bement a konyhába.

     Vártak, nézelődtek. Az egyik szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Ezen át eperszínű; lágy fény szűrődött ki, és halványan megvilágított egy fogason függő tiszti köpenyt az előszobában.

     Mazsári oldalba bökte Zornait:

   - Figyelj! Ez nem az őrnagy egyenruhája. Nézd meg jobban a váll-lapját! Tényleg: sima barna alapon két aranycsillag. Ez egy főhadnagyé!

   - Te, ennél van valaki!

   - Pszt! Jön.

     A fiatalasszony átadott nekik egy csomagocskát, benne a kért dolgokkal. Megköszönték.

   - Apropó, nem innának valamit? Talán egy kis konyakot

   - Hogyne, köszönjük. Bár szolgálatban vagyunk. És csakis a rendkívüli helyzetre tekintettel. Köszönjük, nagyon kedves.

     Kis matatás, üvegkoccanás, és az asszony már ott is termett a palackkal és három kupicával. Töltött, nevetett. Egy picit kidugta a nyelvét, megízlelte az italt, és megemelte a poharát:

   - Egészségükre! – mondta csillogó szemekkel -, és felhörpintette az itókát.

   - Egészségére, asszonyom, és boldog új évet!

     A két katona elköszönt. Visszaindultak ugyanazon az útvonalon. Vékony holdsarló világította be a vastagon behavazott terepet, elég fényt adva a tájékozódáshoz. Jó darab utat megtettek már, amikor megálltak egy kis pihenőt tartani. Csak a szél fütyült, egyébként csend volt. Zornai odább ment, félreállt, háttal a szélnek, aztán kigombolta a nadrágját.

   - Igyekezz, mert a végén még lefagy neked! - biztatta Mazsári nevetve.

   - Neked nem kell, kisfiam? - kérdezte atyailag Zornai, miközben begombolkozott?

   - Nem, én kibírom "hazáig". Na, gyerünk! Támadás, előre!

     Odább egy nyúl futott el keresztben előttük.

   - De szívesen ennék nyúlpaprikást tojásrántotta helyett! – intett Mazsári az iszkoló éjszakai csavargó után.

     Zornai nem válaszolt semmit, lehet, hogy nem is hallotta Mazsári szavait. Egy kicsit később megszólalt:

   - Te, Laci, és ha rákérdez a Degesz, mit mondunk neki? – kérdezte aggodalmaskodva.

   - Szerintem semmit. Amit láttunk, tekintsük a magunk számára katonai titoknak, és slussz! – zárta rövidre a problémát Mazsári. – Egyetértesz?

   - Hát persze! Egyet! Rendben van.

     Ennyiben maradtak, és irigyen gondoltak vissza a főhadnagyra. A hátralevő szakaszon nehezen haladtak, hófúvásokon kellett átvágniuk. Kerülték a fölösleges beszédet, szemből fújt a szél, szájukba hordta volna a havat.

     Újév napján, pontosan hajnali 01.35-kor át is adták a küldeményt az őrnagynak.

Mazsári a sapkájához emelte a kezét:

   - Kérek engedélyt jelenteni!

   - Jelentsen!

   - Őrnagy bajtárs, jelentem, a feleségétől parancs szerint meghoztuk a tojásokat, és a…

   - Jó, jó, hagyja csak! – szakította félbe a jelentést Degesz. – Mondja, nem haragudott a feleségem, hogy felverték álmából? Jól érzi magát?

   - Nem, nem haragudott, még nem is aludt, és jól érzi magát, sőt kitűnően.

   - Remek, jól van – nyugtázta az őrnagy elégedetten.

   - És őrnagy bajtársnak jelentem – folytatta mégis a be nem fejezett jelentést -, kedves felesége azt üzeni, hogy az összes, vagyis mind a harminc tojást ideadta. Kettő kivételével, amire neki volt szüksége. Ő is nagyon megéhezett, és azok már éppen főzésben voltak.

   - Na, menjenek gyorsan, süssék meg mindet! Ennék már!

     Amikor az utolsó morzsát is befalták, az őrnagy, filozofikus arcot öltve, jólesően hátradőlt székén. Lehunyta a szemét, és lassacskán elszundított.

     S mert a katonai titok az katonai titok – bizony mondom nektek -, s talán mert naiv lélek is volt, szívében a gyanakvás húrja meg sem rezdülhetett. Így mi másról álmodhatott volna, mint édesdeden alvó, bájos, hű hitveséről.