Lakatos Menyhért: Füstös képek

Még nyüzsgött a nép, igazgatták szalmáikat, hangosan csipkelődtek, beszélgettek, kacarásztak, sikítottak, visszakiabáltak a megjegyzésekre, birkóztak, tapogatóztak, előkészítették egymást az éjszakához.
Megkockáztattak egy-egy erősebb mozdulatot, de még korai volt.
Élcelődők partnereket kerestek, akiket ki lehetett rúgatni, röhögött az istálló, ha egy jól elsütött bemondás talált.
Nem voltak álmosak, azért pokolba kívánták a villanyt.
Mili néni játékosan szaladt utánunk, kezében egy kis pálcával. Valójában még nem volt öreg, harminchat éves lehetett, aránylag tisztán, pedánsan járt. Azt mondják, kuplerájban töltötte a fiatal éveit.
Babi az én szalmám foglalta el, a fejrészt egy rózsás ágytakaróval leterítette.
– Mili, férjhez ment a lányod, pedig oda akartam menni mellé.
– Majd énmellém gyere, megseggezhetsz.
Szabadszájú volt, aki vele kikezdett, hamar megbánta. Nem válogatta a szavakat. A kötekedőnek felhúzta a ruháját.
– Ezzel szórakozz – nyújtotta feléje kihúzott szőreit.
Az illető hamar elhallgatott.
– Mi is ideigazítunk holnap.
– Nem pusztultok el innen? – fenyegette őket. – Tán fiatal hurkára éheztetek?
Nevetve szaladtak szét a lányok.
Zavartan ültem az ágyon, ahová Babi kényszerített, segélykérőn néztem Mili nénire, mint azok a lányok, akiket a nászéjszaka borzalmai rémítgetnek.
– Aludni.
Babi lehúzta ruháját, azt is fejünk alá terítette, hosszú vállú ingében anyáskodva rendezte a fejem alját.
Nadrágostul bújtam a takaró alá.
Már jelzett a villany, néhány perc múlva el is oltották.
Félénken húztam össze magam a lány mellett, kezemet a combom közé szorítottam, alig mertem szuszogni.
Csak a fejem búbja érintette Babit. A vastag ágytakaró alatt elhasználtam minden oxigént. Ha elalszik, úgyis meglógok, kimegyek a szalmakazalba aludni. Friss levegő kell, lüktetett az agyam, meggyulladok. Ha kiegyenesedem, jobban magához húz, így is majd letépi a fejem, annyira szorítja a melléhez. Az ellenkezést meg sem próbálhatom, kész lenne birkózni, s ki hinné el, hogy nem én erőszakoskodom. Ha meg elhiszik, én maradok szégyenben, azt mondják, gyáva vagyok. Jobb, ha csöndben maradok, majd elalszik. Lehet, hogy addig megfulladok. Ki innen, ha csak egy percre is, könyörögtem magamnak.
Megfulladok ezalatt az átkozott daróc alatt. Meg akar ölni ez a ringyó, teljesen belapította az orrom a mellei közé, már csak a számon át kapok valami izzadságszagot, mert ennek semmi köze a levegőhöz.
Ki innen, amíg nem késő, lesz, ami lesz, teljes elszántsággal kiegyenesedtem. Hanyatt fordulva tele tüdővel lélegeztem. Mintha csak erre a mozdulatra várt volna, közelebb bújt hozzám, kézzel-lábbal magához szorított.
Nem volt nagy termetű lány, de kétszer olyan erős, mint én. Úgy játszott velem, ahogy kedve tartotta.
– Meleged van?
Ellágyultan simogatott.
Szívtam a levegőt, sem tiltakozni, sem szólni nem tudtam. Hagytam, hogy végigsimítson a nyakamtól a hasamig.
Az államig húzta rövid derekú ingemet, verejtékező bőrömön fürdető gyakorlatokat végzett, aztán egynéhányszor szárazra törölte inge aljával.
– Mért nem teszed le a nadrágod, meggyulladsz.
Megragadta a vállam, maga felé fordított.
Még mindig nagyokat sóhajtottam.
– Nem sírsz tán? – Kezem odatette a melléhez. – Na, jól van, fogjad szépen.
Amikor először megérintettem, kellemes bizsergés fogott el, szinte jólesett, és boldog voltam. Kerestem az alkalmat, ha csak hozzáférhettem, hogy megérinthessem. Alvás előtt mindig arra gondoltam, milyen jó lenne, ha nem Mili néni horkolna mellettem, hanem a Babi szuszogását hallanám. És most itt van.
Vajon minek vágytam rá? Lehet, ha nem sóhajtozok érte?…
Na, de én kértem. Nem volt kellemetlen érzés, ahogy ráborítottam a tenyerem. Eddig csak a durva ruhán keresztül éreztem, most csupaszon, szinte égeti a kezem.
Elmúltak ujjaimból a merev görcsök, kezem elernyedve pihent rajta, lágyan rászorította, lüktetett a kis labda, ahogy a szíve dobogott.
– Vesd le a nadrágod, nagyon szúr.
Térdét mindenáron a lábaim közé akarta fúrni. Nagyszerű, gondoltam, legalább félbehagysz az erőszakossággal.
A vastag téli nadrág átnedvesedett rajtam, csalánszerű szúrásaitól égett a bőröm, szívesen letettem volna, mert a bolhák telhetetlen lakmározásától én is szenvedtem, ahogy mozdulatlanságomban ki voltam nekik szolgáltatva. Választanom kellett, a mellét fogom, vagy vakarózom. Már engedtem a Babi kívánságának, amikor eszembe villant, olyan gatya van rajtam, amivel mások előtt nem illik dicsekedni, sem szára, sem feneke, csak a korca volt.
Babi észrevette, hogy megállt a kezem, miközben a nadrágkötőt bogoztam kifelé.
– Talán szégyellős vagy, csak a javadat akarom, megesznek a bolhák.
Már nem volt saját akaratom, teljesen ki voltam szolgáltatva neki, ahogy lehúzta rólam a nadrágot. Kidobta a takaró alól a bolhafészket.
– Így, ni.
Még közelebb húzódott hozzám. Hasamig hajtotta a rojtos gatyamaradványokat.
Gondolataimban teljes zavar volt, magam sem tudom, hogy a kezem hogy került vissza a mellére, ő tette vissza, vagy én, az biztos, hogy fogtam. Most már bátrabban, mint annak előtte, meg-megszorítottam, simogattam, és valamit kerestem rajta, kerestem azt a kis csúcsot, ami annyi sokszor zavarba hozott.
– Várjál, lehúzom az inget, akkor jobban tudod fogni.
Már nem emlékszem, hogy húzta le, de kutatásom nem járt sirerrel.
– Mit keresel?
Valami őt is idegesítette. Szégyelltem kimondani, de anélkül is megértette.
– Jaj, de gyerek vagy.
Megpróbált útba igazítani, nem sokat éreztem, pedig az ujjaim nem voltak érzéketlenek, mert a kártyán a legkisebb körömnyomást is észrevettem, amivel a figurák meg voltak jelölve.
Most valahogy becsapva éreztem magam, olyan hegyesnek és csábítónak tűnt mindig, és most kiderül, hogy nincs is bimbója.
– Felizgatsz – súgta a fülembe kuncogva, mint akit csiklandoznak.
– Mivel, nincs is bimbód.
Észrevettem a sötétben is, hogy nem kedvére szóltam.
– Mért lenne bimbója, nem volt még nekem gyerekem.
– Akkor is kéne, hogy legyen – kezdtem vitatkozni.
– Látszik, hány nővel voltál életedben, azt sem tudod, hogy a lányoknak hogy nő meg a mellbimbójuk.
Most meg én sértődtem meg.
– Talán azt hiszed, hogy mindenféle kurvát felszedek? – Durcásan elengedtem a mellét.
– Most mit akarsz te a bimbóval?
– Semmit. Csak a ruhában olyan hegyesen kitűnik, azt hinné az ember, hogy igazi.
– Azt hiszed, én is kitömöm, mint a többiek, hogy jobban izgassa a férfiakat?
Szavaira nem válaszoltam, a sértettek magatartásával öszszeszorítottam a szám.
– Bimbót akarsz?
Hallgattam.
– Na, bimbót akarsz?
Megemelte a mellét, és a számhoz illesztette.
– Ha megszívod, lesz rajta.
Átkarolta a nyakam, és mint a csecsemőnek, kínálgatta.
Nem voltam ura akaratomnak, valami olyan illatot éreztem, amilyet egy régen áhított gyümölcsnél lehet elképzelni. A sós és édes íznek azt a keveredését ízleltem, amit Ádám érezhetett, amikor a tiltott gyümölcsbe harapott. Pillanatok alatt a kígyóméreg gyorsaságával járta át testünket, remegtünk fellobbant vérünk hevében, amikor a két csupasz has egymáshoz simult, azt hittem, hogy a születés és a halál békepoharát ürítem, melytől az örökkévalóság léttelen anyaga testet ölt.
– Na, jól van, még valami bajunk lesz – csókolgatta az arcomat –, most már aludnod kell, holnap este újra a tiéd.
Cuppant a melle, ahogy kihúzta a számból.
Anyáskodása miatt nem tiltakozott bennem a hiúság, hagytam, hogy karjai között úgy ringasson, mint egy gyereket. Hozzábújtam, mosolyogtam a gondolatokon, amelyek átfutottak az agyamon. Gyerekes gondolatok, nem lehet az időt sem húzni, sem visszatartani. Jól elmúlt a reggel, amikor Mili néni felébresztett bennünket.
– Keljetek fel, szajhák, meddig aludnátok, nem volt elég az éjszaka?