Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal – Egy párbeszéd regénye (részlet 1.)

Pilinszky János portréja

Beszélgetések Sheryl Suttonnal – Egy párbeszéd regénye (részlet 1.) (Magyar)

–: Születtem 1921. november 27-én, a Nyilas jegyében. Bal tenyeremről azt mondják, akár egy közönséges bűnözőé lehetne, míg jobb tenyerem vonalai rendre és egyfajta tehetségre vallanak.

Ahogy a gyerekkori fényképeket elnézegetem – hűen a letűnt valósághoz –, nővérem egy sellő szépségével uralkodott felettem, miközben én az alávetettség nyugalmával végül is oly zavartalanul növekedtem fel védnöksége alatt, akár egy üvegházi növény, amely különben elpusztulna. Élni alig éltem, de a hidegrázásig érzékeltem mindent, amit velem tettek, s főként, ami körülöttem történt.

Nénikém apácafőnöknő volt, s így gyerekkorom java részét primitív apácák és félig intézetbe, félig börtönbe zárt fiatalkorú prostituáltak között töltöttem. Egy túl bő vagy egy túl rövid ruha, személytelenségével, például azzal, hogy viselője keze-karja félig kilóg belőle, azóta is megnevezhetetlen vonzalmakba sodor.

Bámészkodásaimban viszont egy személyesnek és köznapinak is nevezhető elem talán túlontúl idő előtti volt. A sok-sok ölelgető és nyilván nem miattam olykor még hangos sírásba is kitörő apáca vagy intézeti lány egész életemre megjelölt. Holott közben csak a fákat néztem vagy egyszerűen a napot, a megértés leghalványabb kényszere nélkül.

A kamaszkorommal együtt fölébredő költői hajlamom tökéletesen különbözött gyerekkorom természetétől. Itt – a papíron – a megfejtéssel voltam elfoglalva, legalábbis egy időre, s talán csak most kezdem sejteni, hogy Pia vagy Alexia nővér vagy az, hogy Krecsa és Micsicsák azzal, hogy kezdet nélkül velem voltak és ölelgettek, majd váratlanul és végérvényesen eltűntek, életem növekvő zűrzavarának szinte egyetlen alfájával és ómegájával ajándékoztak meg.

A költészet számomra éppúgy nem nyelven túli, hanem sokkalta inkább nyelven inneni, nyelv alatti jelenség, ahogy az élet is alatta marad a mindenség egészének. Egy költő számomra olyan kazamata lakója, aki számára a puszta tapintás fontosabb annál, amit kitapintott (gondoljunk Hölderlinre és Don Juanra), s a világ egészével úgy kíván találkozni, hogy mindinkább beéri azzal, ami a tányér alján megmaradt. Az újabb korból igazában négy ilyen művészt ismerek. Az egyik Dosztojevszkij, a másik Simone Weil, a harmadik Witold Gombrowicz és a negyedik Robert Wilson, amikor a „Süket pillantása” („Le regard du sourd”) című művét színre hozta.

A háború előtt, kívülről nézve talán betegesnek mondható félénkségem ideig-óráig eretnek vonzalmakba sodort. Ezt se akkor, se most nem bánom, és nem szégyellem. A háború és az utána következő kollektív megrázkódtatás azonban – anélkül, hogy akartam volna – ismét visszaszorított a közösbe, az élet és benne az emberiség átlagába.

A háborút én nem átéltem, nem átszenvedtem, hanem az enyém lett. Visszakaptam tőle a szegénység szavait és a névtelen költők tapintását, s vele persze a padlót, ami legtöbbször még az alváshoz se volt elég.

Különös botránya és föloldódása életemnek, hogy legközvetlenebb megrázkódtatását németek okozták, miközben édesanyám maga is német volt. Apám civilben is első világháborús katonatisztnek tűnt. Minden tagja – keze, lába, homloka és behorpadt gyomra – olyképpen magányosnak, ahogy csak bizonyos férfiak háta, amikor elmennek hazulról. Anya viszont liget volt, haláláig faiskola.

Életem során, legalábbis amíg győzték, sok-sok lény vett körül. Így öreg nagynéném, aki egy gyerekkori baleset folytán beszélni is alig tanult meg. Én, a gyerek tanítgattam, de sehogy se ment a lecke. Aztán egyszer, hetek múlva, keze közé fogva arcomat kimondta először a napok óta hiába gyakorolt szót, azt, hogy „fa”.

Édesapámat egy tömbből faragták, ami egyszerre magyarázza jóságát és időről időre kirobbanó brutalitását. Volt néhány szerencsétlen elve is. Tízéves kora után soha egy ujjal nem nyúlt nővéremhez, „mivel egy lányt nem szabad megverni”. Engem tiszta erőből, válogatás nélkül ütött. Ökléről azóta is sokszor álmodom, úgy is, ahogy összetört, és úgy is, ahogy ügyetlenül megnyílva igyekezett összerakni egyetlen darabbá, olyanná, amilyenné én akkor már réges-rég nem tudtam összeállni.

Sheryl Suttont véletlenül ismertem meg 1973 tavaszán. Egy magyar fiú, Gát János a vőlegénye. Amikor Párizsban tüdőgyulladásban feküdtem, nap mint nap fölkeresett, megitatott és megetetett, fölrázta és fölfrissítette a párnámat. És főzött rám. Ekkor derült ki, hogy gondolataink nemcsak párhuzamosak, de szinte egybeesnek. Így született meg bennem annak az egyetlen tanulmánykötetnek a gondolata, aminek megírására képes vagyok, „Beszélgetések Sheryl Suttonnal”. Az ötletre Sheryl hanyatt dőlt a fotelben, és perceken át rázta a nevetés. Majd sietve fölkelt, és megfőzte a szokásos esti krumplipaprikást. Dicséret nélkül, szótlanul ettünk. „Még a könyvünk formáján kell gondolkodnom” – mondottam, mielőtt állig betakart, szellőztetett, és leoltva a lámpát rám zárta az ajtót. Hallottam, ahogy lemegy a lépcsőn, majd átmegy az udvaron, ki az utcára.

Tudom, hogy nem szeret igazán, mivel egy nőt jogosan zavar az éleslátás. Akármilyen szűkös, de valamiféle színpadra, játéktérre szüksége van. Még neki is. Nekem már aligha. Azért kell megírnom az ő könyvét helyette is. Nem lesz benne egy szó hazugság, de elolvasva, ha csakugyan jónak és igaznak találja, perceken belül valami nagyon ócskát fog elkövetni. Ez mindig így van.

Olyan kerek történetem, amilyeneket ő mesélt el magáról, nekem talán egy se adódott. Pedig én is szenvedtem a migréntől. Egyszer, amikor iskolástul az olasz király fogadására vezényeltek ki, tört rám először. Azóta tudom, hogy a királyok útja is egyetlen gránitkocka, méghozzá úgy, mintha kilométereket raktak volna ki belőlük.

Most húsz-harminc oldalát lapozom át közbeeső életemnek. A többit megkísérlem a továbbiak során fedőszavak mögé rejtve elmondani.

 

Sheryl Suttonnak

Pilinszky János



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://dia.pool.pim

Kérjen fordítást!

Ön itt és most kérheti, hogy valaki fordítsa le Önnek (és a világnak) ezt a művet is egy másik nyelvre. Mi eltároljuk a kérését és megmutatjuk mindenkinek, hátha valaki vágyat érez majd, hogy teljesítse azt. De nem ígérhetünk semmit sem ... Ha megadja az e-mail címét is, akkor azonnal értesítést küldünk Önnek, amint elkészült a fordítás.

NyelvKérések+1
Albán
Belarusz
Bolgár
Katalán
Cseh
Dán
Német
Görög
Angol
Eszperantó
Spanyol
Észt
Finn
Francia
Ír
Galego
Ógörög
Horvát
Izlandi
Latin
Luxemburgi
Litván
Lett
Macedon
Máltai
Holland
Norvég
Provanszál
Lengyel
Portugál
Román
Szlovák
Szlovén
Szerb
Svéd
Török
Ukrán
Jiddis

Kérek egy e-mailt, amikor elkészül a fordítás:


minimap