Radnóti Miklós: Tajtékos ég

Tajtékos égen ring a hold,

csodálkozom, hogy élek.

Szorgos halál kutatja ezt a kort

s akikre rálel, mind olyan fehérek.

Körülnéz néha s felsikolt az év,

körülnéz, aztán elalél.

Micsoda ősz lapul mögöttem ujra

s micsoda fájdalomtól tompa tél!

Vérzett az erdő és a forgó

időben vérzett minden óra.

Nagy és sötétlő számokat

írkált a szél a hóra.

Megértem azt is, ezt is,

súlyosnak érzem a levegőt,

neszekkel teljes, langyos csönd ölel,

mint születésem előtt.

Megállok itt a fa tövében,

lombját zúgatja mérgesen.

Lenyúl egy ág. Nyakonragad?

nem vagyok gyáva, gyönge sem,

csak fáradt. Hallgatok. S az ág is

némán motoz hajamban és ijedten.

Feledni kellene, de én

soha még semmit sem feledtem.

A holdra tajték zúdúl, az égen

sötétzöld sávot von a méreg.

Cigarettát sodrok magamnak,

lassan, gondosan. Élek.

1940. június 8.

No céu que espuma, a lua oscila.

Estar vivo me causa espécie.

A morte assídua espreita a Idade:

quem ela encontre, empalidece.

O ano grita e depois desmaia.

(Gritara olhando ao seu redor.)

Que outono ronda-me de novo?

Que inverno embotado de dor?

Sangrava o bosque; mesmo as horas

sangravam no vaivém dos dias.

Ventos riscavam, sobre a neve,

cifras enormes e sombrias.

Já vi de tudo; o ar me esmaga

com seu peso; um silêncio cresce

ruidoso, cálido e me abraça

como fez antes que eu nascesse.

Detenho-me junto de um tronco

que agita iroso as frondes plenas

e estende um galho. Há de esganar-me?

Não é fraqueza ou medo – apenas

cansaço. Calo. E o galho apalpa

os meus cabelos, mudo, aflito.

Cabe esquecer – mas não há nada

de que já tenha me esquecido.

Espuma afoga a lua; o miasma

estria os céus, verde e agressivo.

Sem pressa, enrolo com cuidado

o meu cigarro. Eu estou vivo.