Szabó István: A hóhoz

Hová repülsz te kis fehér pehely?

Ártatlanságnak kedves vándora?

Nem félsz, hogy itt rád tapos az ember,

Ki minden jót már sárba tipora?

Oh! minek jövél közénk a földre?

Minek bontád ki angyal-szárnyaid?

Itt bűn, gazság, árulás honol csak,

Nincs itt jó, nemes, erény, nincs a hit.

Oh! ezek nálunk mesés fogalmak,

Hogy egymást öljük, az az életünk.

Ha mindazért mégis akad igaz,

Azon legfeljebb — nagyot nevetünk.

Igazság, becsület rongyokban jár,

Megvetve őgyeleg szomjan s éhen.

Ki titkon a legnagyobb gazember,

Az az ur, köztünk, azé az éden.

Orv, hazug, csaló dús asztalhoz ül,

Az igaz munkás fázik, nyomorog.

Az okos, ki nyúzni jobban tudja

Embertársát, mert ez a fődolog :

Árvát s gyámoltalant vagyonától,

S becsületétől ártatlanokat

Megfosztani, — ez a századvégi

Erkölcs ... Ki az, ki ezen megakad!?

Nincs lelkűnknek egyetlen temploma.

Mit e gaz szellem föl nem forgatott.

Porban hever az oltár, melyen a

Hit, becsület s szeretet nyugodott.

És áll az önzés a szent omladékon.

Itt tolong, zsibong az egész világ.

Milljók vére föcscsen e bálványra;

Milljók átka az égre felkiált.

És lobog a láng a bálvány előtt,

Beragyogva a sötét ormokat,

S rohan egymást gázolva az ember

Zúzva útjában oltárt, trónokat . . .

S igv tovább ... ily sötéten festhetném

Hazug századunk romlott korszakát,

Mely a megváltóknak, miként hajdan

Rongyos istállót és keresztet ád.