Szamolányi Gyula: Nebel (Köd Német nyelven)

Szennyes árny, ködszülte pára

tereget a szürke tájra

szomorú szemfödelek.

Sárga ködben, árva csöndben

varjú lassú szárnya röppen

végzetként a föld felett.

Dermed a völgy sárba, fagyba,

megvan minden álma halva.

Mozdulatlan és sután

állnak szerte barna szálfák,

mint kilobbant-lángú fáklyák

fényes temetés után.

Nap szépsége, csillagéke

elsülyed e gyászba, éjbe,

mint mosoly sír mélyiben.

A világ nagy, sivár kripta,

csak egy kis mécs világítja,

piros kis mécs: a szivem.

Schmutziger Schatten, trüber Dunst

verteilt sich in der grauen Luft

traurige Leichentücher.

Gelbe Nebel, Waise, stille,

rundum frohe Krähen grille

in Schicksals Jahresbücher.

Das Tal erstarrt in Matsch und Frost,

sein Traum stirbt ohne Klatsch und Trost.

Bewegungslos und ganz lahm.

Überall sind braune Bäume,

wie Fackeln brennen in Räume,

die nach der Beerdigung kam.

Die Abendsonne in Sterneintracht

versinkt in dieser Trauernacht

wie ein Lächeln, das tief weint.

Die trostlose Krypta der Welt,

den nur ein Lämpchen hellt,

mein Herz wie die Kerze pellt.